Óh, Hellas…
Athén, Hilton,
70-es évek eleje
Legendárium – szájhagyomány útján…
Az
Athéni Hiltonban fellépni nagyon elegáns dolognak számított – különösen abban az időben, amikor a határ még erősen zárva volt nyugat felé.
Hat szép lány, a korszak menő topmodelljei utaztak a nagy eseményre, Görögországba. Valaki – a Hungi legmagasabb rangú vezető elvtársai közül - kitalálta, hogy a lányoknak egyforma ruhában kell megjelenni, és abban kell ott reprezentálni szép magyar hazánkat.
Az egyenruha tervezési és kivitelezési feladatát a Debreceni Ruhagyár kapta. Az eredmény nemhogy nem volt „magyaros”, netán elegáns, hanem egyenesen döbbenetesen rondára sikeredett. A ruha alapanyaga a létező legcsúfabb árnyalatú lila-barna csíkos, de magyar gyártmányú treviraszövet volt. Az egyenruha – hosszas viták után, végül is egy eléggé rosszul-szabott, a kritikus helyeken - mondjuk a lábak között - buggyosra sikeredett nadrágkosztüm lett, és ez annak ellenére, hogy ezer százalékos műszálból készült, hihetetlen csúnyán, élesen gyűrődött. Ezen az sem javított, hogy a hozzá készített – szintén rikító színű (püspök-lila, penész-zöld és bilikék) nájlon blúzok, ha nem is gyűrődtek, de a levegőt sem engedték át, se ki, se be.
A lányok kétségbe voltak esve, de ha utazni akartak, nem volt mese, ezt kellett felvenni. Ők persze próbálták kicsit „feljavítani” a kollekciót a legkülönfélébb kiegészítőkkel és cipőkkel (ebből nem kaptak egyformát) és így az egyenruha el is veszítette azt a funkcióját, amire készült.
Akkor még nem volt közvetlen járat Budapest és Athén között, ezért a stáb az eléggé kényelmetlen és macerás, elhúzódó Bukaresti átszállással közelítette meg a helyszínt, csaknem 20 órát utaztak. Mire sok-sok várakozás, útlevél és vámvizsgálatok egész sora után megérkeztek a görög fővárosba, eléggé elfáradtak, és jó megviselten néztek ki.
Az első, igazán nagy sokk akkor érte őket, amikor a rengeteg kézipoggyászukkal, nagykabátjaikkal, kissé viharverten beszálltak a Hilton csupa üveg, csupa tükör liftjébe, és ekkor kellemes illatfelhő kíséretében, még beszállt melléjük a SAS légitársaság néhány hiper-szuper tényleg elegáns sztyuvija is (igazi egyforma, halványkék, halványsárga – gyönyörűséges uniformisban, kalapban, glasszé kesztyűben, kerekeken guruló, előtte soha nem-látott kis kézibőröndökkel). A mi szép magyar lányaink szerettek volna elsüllyedni, vagy láthatatlanná válni a rémséges, rosszul-szabott, fegyencruhára emlékeztető nadrágkosztümjeikben.
A bemutatóért és főleg a lányok viselkedéséért a Hungarotex kollekciós nagyasszonya – nevezzük Madám Kölesnek – felelt. Az ő tekintélye és hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Szigorú fegyelmet tartott, a szava több mint parancs, törvény volt. Elsőnek szállt be is és ki is liftből, mindig.
A lányokról – a rémes csíkos egyenruhában – fotók is készültek, ezt faliújság stílusban felragasztották egy nagy kartonlapra és vagyonokért, légipostán kiküldték előre Athénba a Hiltonba. Ott meg kifüggesztették a falra a recepción. Szöveg nem volt hozzá, így senki, sem a vendégek, sem a szálló személyzete nem tudta, hogy kik ezek a hölgyek, és miért is vannak kifüggesztve.
Madám Köles talán németül tudott valamit, de valójában nem beszélt nyelveket – ezt azonban soha nem vallotta be, és ebből – az idők során - igen sok félreértés adódott.
Amikor a hideg északról megérkezett a csapat a napsütéses Athéni tavaszba, Madám Köles kapott egy igen díszes levelet a szálló igazgatójától, ZsanpierrePikétől (Jean-Piérre Piquétől), amelyben meghívta a stábot egy welcome drinkre a lakosztályába.
És Madám Köles kiadta a parancsot:
- Kislányok, negyedóra múlva mindenki legyen a szálloda recepcióján, jól felöltözve, mert vacsorázni megyünk, ki a városba, ott még hideg is lehet, és tudjátok, hogy nektek most nem szabad megfázni…!
Még a notórius késők is pontosan ott voltak a recepción ,sok-sok sállal és kabáttal, sőt még egy valódi mókus bundával is felszerelve. Igaz az egyenruhát senki nem vette fel, és Madám Köles, akinek azért kiváló ízlése volt, ezt nem is vette zokon.
És álltak, és vártak, és nem történt semmi. - Majd csak jön a busz értünk, ne féljetek – nyugtatgatta a lányokat Madám Köles.
Egy (elég hosszú) idő után megjelent ZsanpierrePiké úr titkárnője, aki nagyon örült, hogy hosszú keresgélés után végre megtalálta a delegációt, és közölte, hogy a lakosztály az első emeleten van, és ott várja őket az igazgató úr …
Madám Köles bevágtatott a liftbe, az összes lány követte, a rengeteg cuccal a kezében és fellifteztek a közeli emeletre
Az ajtóban libériás inas állt, és várta a hölgyeket
Madám Köles előre csörtetett és mindenáron kezet akart fogni az inassal
- Madám Köles!- kiabálta - Madám Köles! – de az inas makacsul hátul tartotta a fehér kesztyűs kezét és nem lehetett azt elkapni egy kis pacsira. Ő tudta, hogy neki nem szabad kezet-fognia. Senkivel. Ő inas.
ZsanpierrePiké, igazgató úr egy hófehér zongorának támaszkodott, egy hófehér szmokingban, hófehér rózsával a gomblyukában, egy koktélos pohárral a kezében és kissé döbbenten, de azért elnézően mosolyogva nézte a nem mindennapi jelenetet – ami itt még nem ért is ért véget.
Merthogy ruhatár nincs is egy lakosztályban, ezért az inas sorra szertartásosan elvette a lányoktól a sok-sok kabátot, sálat és bundát – bár tulajdonképen nem nagyon értette, hogy mi szükség lehetett ebben a langyos szép tavaszban ennyi meleg holmira, pláne, hogy ki sem mozdulnak a házból – és rezzenéstelen arckifejezéssel, sorra lerakta őket az igazgató úr csipke-takarós szintén vakítóan fehér ágyára – a hálószobában.
A továbbiakban a koktél parti már zavartalanul folytatódott, a lányok nagy része jól beszélt nyelveket, bár erre a nagy sokkra talán egy két koktéllal többet kellett inni a szokásosnál.
Az egyik lány odasétált a nyitott ablakhoz és teátrális mozdulatoktól kísérve, csak annyit mondott, suttogott, majd kiabált, hogy
- „Óh, Hellas, óh, Hellas!” – ezt a pátoszt csak kevesen bírták ki harsány röhögés nélkül, és ezzel fel is oldódott a kínosan feszélyezett hangulat.
Ez az Óhellasz olyan szállóige lett, hogy a későbbiekben Görögországot helyettesítő szinonimává vált a Hunginál. (Például nem azt mondtuk, hogy Görögországba megyünk - mondjuk nyaralni, csak annyit, hogy Óh, Hellas! - és röhögtünk egy jót...)
A divatbemutatók mindig késő este kezdődtek, a hatalmas hotel báltermében, amikor a vendégek már túl voltak a vacsorájukon. A lányoknak nem volt pénzük, hogy a Hiltonban, vagy bármilyen más (drága) étteremben étkezzenek, a napidíj inkább más, sokkal fontosabb, otthon nem kapható, nem látható cuccok beszerzésére kellett. Ezért mindannyian jól felszerelkeztek a szokásos konzervekkel.
Az elegáns hotelben a konzerv melegítésre, más alkalmasabb eszköz híján, a mosdó és annak csapjából folyó forró víz szolgált. A lányok betették a székelykáposztát a gőzölgően folyó víz alá, elmentek dolgozni a fényes, csil-vili színpadra, majd visszatérve, megkajáltak, jó kis szoba-bulit, lakomát csaptak.
De ennek a fránya Hiltonnak különleges volt a lefolyó zárja. Ahogy rátették a Glóbuszos dobozt, az automatikusan elzárta a víz teljes útját, és el lehet képzelni, hogy mi folyt ki úgy jó másfél óra alatt. De ezt ők már nem látták, csak amikor visszaértek a szobákba, tapasztalták, hogy úsznak a szőnyegek, és nemcsak a fürdőszobában…
A lányok párosával laktak, azonnal lázas takarításba kezdtek, próbálták menteni a menthetőt. Az egyik pár pánikszerűen elhasználta az összes vakító-fehér frottír fürdőlepedőt, hogy valahogy feltakarítsa a vizet, eltüntesse a nyomokat, amit valójában nem is lehetett… a másik pár, akiket ugyanígy elöntött az ár, mást tett.
Ők letelefonáltak a recepcióra, és jól letoltak mindenkit, hogy amíg dolgoztak, elöntötte a víz a szobájukat. Ez kérem példátlan, egy ilyen 5 csillagos hotelben ez nem is fordulhat elő, és kérik, hogy tüstént, azonnal hozzák rendbe, vagy adjanak másik szobát….
És nekik rendbe is hozták.
És slusszpoén nincs?
De van!
A divatbemutatónak és a lányoknak is nagy sikere volt. A lányokra, és az erkölcseikre sokan és hathatósan vigyáztak.
Mégis.
A legszigorúbb őrzés dacára is, az egyik szépséges kismaneken beleszeretett a szálloda egyik nem kevésbé jóképű, és igen jól szituált igazgatójába, aki a következő hónaptól már a Kuvaiti Hilton igazgatója lett. És mint a mesében, a dúsgazdag, és gyönyörű pasi feleségül vette a lányt, fényes nagy lakodalmat csaptak, és még ma is boldogan (és gazdagon) élnek, ha meg nem haltak…
Az Athéni Hiltonban fellépni nagyon elegáns dolognak számított – különösen abban az időben, amikor a határ még erősen zárva volt nyugat felé.
A Nagy Magyar Delegáció a finnek által épített 5 csillagos Viru Hotelben lakott. Már a megérkezésünk is igen kalandosra sikerült. Moszkvában át kellett szállni a belföldi járatra, ehhez viszont át kell menni (illetve át kell jutni!) a Seremetyjevóiról a Domogyedovói reptérre - nagy távolság - és hiába volt ezerszeresen visszaigazolt, "okés" jegyünk Tallinnba, hely nem volt a gépen, egy szál sem.
"Honhereéjááá inAmmmszterdááám! Dö-dájmond-of-dö-grááhtsz." – (Magyarország Amszterdamban, a grachtok, - csatornák - gyémántjának városában) - harsogta egész álló nap, az akkori technika csúcsával, egy túlerősített sétáló-mikrofonnal a kezében, a zseniális és felejthetetlen, legalább hat nyelven beszélő, Sz.Nagy Julia, a kiállítás sajtó főnöke. 
Nagy móka volt látni a komoly férfiakat - női ruhában, vastag talpú, magas sarkú cipőben botladozni a kifutón. Ezt a mókát sem a tanácsos, sem a nagyfőnökök nem hagyták ki. Soha. A kollekciósok kissé reszkettek a szép ruhákért, de azoknak nem lett semmi bajuk. 
