Hogy is kell menni a Hungexpóba????

Ha a Hungexpo utaztatott bennünket, akkor a napidíjat és az egyéb úti ellátmányt náluk, az ő Városligeti központjukban kellett felvenni.

Egyik kolléganőm, Zám Edit, sehogy sem tudta megjegyezni, hogy lehet e távoli vidékre odatalálni, és én elmagyaráztam neki, hogy milyen egyszerű feladat is ez.

-         Ugye tudod, hogy a 70-es troli vonalat Sztálin elvtárs 70 éves születésnapja tiszteletére nevezték el 70-es járatnak. Tehát ne szállj fel, semmilyen más számú (például 78-as) járatra, mert elvisz a keleti pályaudvarra, és onnan már csak a bánat van…

-         Ó, remek! Köszönöm, ezt nem fogom elfelejteni! – és csodák csodája, Edit gond nélkül odatalált a Hungexpóba. 

Sőt az egész Házban híre ment, hogy Edit tutira tudja a jó útvonalat.

Történt egyszer, hogy Margitka (Boldizsár igazgató titkárnője) a Hungexpo devizakeretére utazott Moszkvába, divatbemutatóra, öltöztetőnek. Ő nem járt olyan gyakran külföldre, nyilván fogalma sem volt róla, hogy kell a Ligetbe menni, de tudta, hogy kit kell kérdezni.

-         Drága Editkém, kérlek, magyarázd el nekem, hogy kell kimenni a Hungexpóba?    Szeretném felvenni az ellátmányomat.

-         Várjál csak, koncentrálok! – mondta Edit, és nagyon elgondolkodott. –

-         Figyelj Margitka, tudod-e, hogy mikor halt meg a Lenin?

Margitka szeme kerekre tágult, erre a kérdésre egyáltalán nem számított.

-         Mert akkor könnyű lenne odatalálnod, mert azzal a bizonyos számú busszal, kell elmenni, kimenni, vagy átszállni a Liget felé valahol a Majakovszkij utcánál. Csak vigyázz, nehogy a Keleti pályaudvarra menj… izé… tudod mit, inkább vegyél egy taxit és számold el, az legalább ott áll meg a ház előtt… 
 És hát így is történt minden, Margitka (belföldi „dologi költség” címen) taxival ment a komplikált címre.

Mi persze dőltünk a röhögéstől, de csak akkor engedtük ki a sátáni kacajt, amikor Margitka már – rendkívül furcsa arckifejezéssel, becsukta maga mögött az ajtót.

Edit pedig – kicsit bizonytalanul megkérdezte

-         Valamit nem jól mondtam, ugye?

-         Hát figyelj, Edit! Nagyon is jót mondtál! Csak! Ugye, először is nem a Lenin, hanem a Sztálin, másodszor, nem meghalt, hanem született, és nem a busz, hanem troli a nyerő jármű, a többi stimmel. De mindegy is, a lényeg, hogy jót ajánlottál neki a taxival.

-         Szóval nem szifilisz, és nem Krupszkája! – mondta Edit nevetve….

Ezek után, ha bárki kérdezte az utat a Hungexpóba, mindig megkérdeztük, tudod-e hogy mikor halt meg a Lenin?

Hungarotex vezetők, vezetőváltások - Tobak Gy. Viki emlékei

Új vezérigazgató

A Tranzakciós főosztály nagyszájú, mindenkivel barátkozó pályakezdő munkatársaként a Ház legillusztrisabb emeletén dolgoztam. 

Ugyanis az 5. emelet két dologról volt nevezetes: az 510-es szobáról, mert a Konstrukciós osztály bonyolításában dolgoztak a Cég legszebb csajszijai, (és ez hatalmas elismerés volt, hiszen a 70- es, 80- as években közismerten a Szép u.2. adta a város legszebb, legdögösebb, akkortájt igencsak cosmopolitannek számító hölgyeit, ez is megérne egy-két megemlékezést) és ezen az emeleten volt még a Szakszervezeti, a Személyzeti és a Pártiroda, no meg itt volt a Vezérigazgatóság is.  

Ez utóbbi lett a vesztem. 

Egy kellemesnek induló napon kedvenc Fábi Ági kolléganőm megkért, hogy menjek át a vezérigazgatói titkárságra, mert jött egy igen fontos üzenet csőpostán (csőposta emeletenként csak két szobában volt, mi a titkársághoz tartoztunk). 

Mit sem sejtve mentem át az akkor éppen igazgató nélküli igazgatóságra, ahol a titkárnő helyén egy idősebb, nyugdíjas látszatát keltő, nekem akkor bácsikának tűnő úr üldögélt. 

Miután megtudakoltam, hogy ő is a titkárnőt várja, letelepedtem mellé és jól elbeszélgettem vele, hogy addig se unatkozzon. Elmeséltem minden vállalati pletykát, amit a pár hónapos ott tartózkodásom alatt megtudtam a Cégről. Különösképpen, hogy ki kinek a barátnője és ehhez hasonló, igen komoly témákat, amikre úgy gondoltam egy nyugdíjas igencsak kíváncsi lehet, majd biztosítottam róla, hogy mindig ráérek egy kis beszélgetésre, és a főnökeim nagyon rendesek, nyugodtam jöjjön be a szobánkba, még a szobaszámot is megadtam. Majd a csőposta tartalmával távoztam. 

Mivel elég sokáig elmaradtam, a beszélgetésről kedvenc osztályvezetőmnek, Fehérvári Zsuzsának is beszámoltam, és kértem, hogy ha ez a helyes bácsi bejön, ők is fogadják majd szeretettel. 

Egy óra sem telt el, mikor hívatták Zsuzsát, hogy bemutassák az új vezérigazgatónak, Darvas elvtársnak, aki természetesen nem volt más, mint az én nyugdíjas bácsikám. De a javára írandó, hogy Zsuzsának megköszönte a meghívást, és néha, néha be is nézett a szobánkba. Közben telt múlt az idő, a Konstrukciós osztályról átkerültem a nevezetes 510-es szobába! 

Új vezérigazgatónő

Egy nap a titkársággal egy folyosórészen lévő mosdóba kézmosás közben összeakadtam egy ötvenes, telt karcsú hölggyel, és mivel a vezérigazgató titkárnője éppen beteg volt, úgy gondoltam ő helyettesíti. 

Szokásom szerint elkezdtem az ismerkedést. Bemutatkoztam, és elmesélten neki, hogy miért fogja itt jól érezni magát. „Bemutattam” az emeleten dolgozókat, s mivel igen érdeklődő volt, röpke negyedóra alatt mély ellemzést adtam a vállalat egészéről. 

Elmagyaráztam neki azokat a „fontos” dolgok, amiket nem árt, ha tud ahhoz, hogy képben legyen, mint jó titkárnő. Majd, ahogy visszaemlékszem – és később több százszor visszahallottam – közöltem, hogy ez nagyon liberális cég, és ne féljen, nem kell agyon dolgoznia magát, főleg, mert most éppen nincs vezérigazgató.  

Mire megszólalt, de van, és bemutatkozott Szabó Józsefné vagyok. 

Mondanom sem kell, hogy ezek után, amikor belépett az új vezérigazgató-helyettes, Tomor János, azonnal megmutatták, nehogy – mivel a konfekció iparból érkezett – varrassak magamnak vele egy nadrágot.

Fábi Ági: Pályafutásom első közvetlen főnöke volt, és nála jobb, okosabb, emberibb vezetőm soha nem volt, noha jó pár munkaviszonyban eltelt év van mögöttem. 

Ha ő kerül szóba nekem mindig a PARITÁS jut eszembe. Belépésem után egy héttel kérésemre elmagyarázta a számomra akkor még kínainak tűnő, misztikus és izgalmas, titokzatos és szexi szót, PARITÁS. Rám nézett, és rögtön felismerte, teljesen felesleges belebonyolódni, ezért csak ennyit mondott: a paritás az paritás! 

Később aztán valójában megtudtam, mi is ez a külkertechnikai kifejezés, de akkor már egyáltalán nem tűnt szexí kedves, titokzatos szónak. 

Bár évtizedek teltek el azóta, a Hungarotexen belül is megjártam több osztályt, Ágival a mai napig tartom a kapcsolat, és ezúton is köszönöm, hogy elindított, lazán, humorral és nagyvonalúan. 

Tobak Gy. Viktória 

Nyelvtudás - Kollektív emlékezet 3. "Szememófáj"

Hatalmas, mintegy hatezer főt foglakoztató gyár vezérigazgatója - egy szót sem beszél, természetesen - semmilyen nyelven! Nem is tudja elkérni az elegáns hotel, még elegánsabb recepcióján a szobakulcsot... kérdezi, hogy lehet ezt a számot megjegyezni.

Egyszerű, mondjuk neki, csak annyit kell mindig mondani, hogy
SZEMEM Ó FÁJ! 
(Seven-o-five, 705) Mindig csak annyit mondjon, hogy szememófáj és biztosan megfogja kapni a kulcsot.

Ó, ez nagyon egyszerű, ezt nem fogom elfelejteni - hálálkodott a nagy hatalmú ember, de sajnos mindezt gyorsan elfelejtette, és a recepción a következő dolog történt.
A nagy-termetű ember már szinte hasalt a pulton, a kis-termetű, ázsiai származású recepciós ijedten hallgatta, ahogy a Nagy Ember magából kikelve bökdösi a saját szemét, miközben magyarul ordítja, hogy
-" Fáj a szemem! Nem érted! B.. meg! Fáj a szemem! B... meg!"....
Mert arra emlékezett, hogy valami baj van a szemével, de hogy pontosan mi is? és miért nem kapott kulcsot, ezt még talán ma sem érti ...

Múltidéző... közkincs...

 Bauer Pali írta:

 

" .... ja, aztán ilyent mondjál Te a mai fiataloknak, hogy aszongya a jövő évi tervet még a Négyszög

   elé kell vinni… Érdekesen néznének, mi?"

Csőposta és Igénylés - Kollektív emlékezet 2.

Bauer Pali emléke, ő küldte a címszavakat, én meg megpróbáltam kicsit kiegészíteni... (Küldjétek be ti is a ti emléketeket, biztosan van, ne vesszen el!)

Könnyítés: Bauer Pali volt a milánói igazgató, jelenleg Bécsben él és dolgozik (előtte Toll osztály vezető volt a Hungarotexben, a híres-nevezetes negyedik emeleten.)

Volt a Hungarotexben "mozgó büfé" is (ki emlékszik rá?)  Margitka tolta az emeletes büfékocsit, és felejthetetlen (finom) meleg túrós buktákat árult. Margitkának égig volt tornyozva, tupírozva a haja, olyan volt, mint a Nagy Francia Forradalom idején divatos rizsporos parókák, csak ez nem fehér volt, hanem vörös...

Rejtély, hogy találtuk meg a büfés kocsit, amely mindig a liftnél parkolt, de mindig más emeleten...

Amikor a reklám osztály egy részét (Fináczy Kati, Zám Edit, Blazsek Zsóka, Palancsa Ági, Felkai Jutka és én) kitelepítették a hetedik emeleti szépséges (körpanorámás) szobából a sokkal, de sokkal kisebb és nagyon sötét negyedik emeletibe, a legnagyobb szórakozásunk a szobánkban lévő "Csőposta állomás" volt.
A Csőposta speciális kapszulákban, a legváratlanabb percekben és hatalmas hangerővel érkezett. Mi ezt úgy bosszultuk meg (talán ma már elmondható), hogy a Csőposta-kapszulát visszatettük a csőbe és leglehetetlenebb helyekre szétküldtük a házba. De minden kapszulást. Amikor a Rongyosztály**** jött a postáért, mi mindig letagadtuk, hogy ide bármi is jött volna.
Ebből azért szép nagy balhék kerekedtek, de mi hatan, rendíthetetlen, és főleg ártatlan és felháborodott képpel utasítottunk vissza miden gyanúsítást... biztosan üzemzavar van, mondogattuk. Később nagyon szépen megkértek minket, hogy ne toljunk ki velük, adjuk oda a postát, na, ez hatott, véget ért a móka, és mi odaadtuk a postát
Mindenféle vezetői utasítás történt arra vonatkozóan is, hogy a csőpostát SZIGORÚAN TILOS felbontani, annak aki nem címzettje a küldeménynek. Ha nem a Rongyosztály kapta az üzenetet, akkor naná, hogy felbontottuk! olvasgattuk, de túl sok örömünk nem telt benne. 
Mondjuk olyan "izgalmas" üzeneteken röhögtünk, hogy
-" Vezérigazgató Elvtársnőnek jelentem, a mai napon nem történt semmi!"
Wazze..................

És hát, volt ugye az Igénylés a pincében, Igénylőkönyvvel, szépen aláírva.  
És emlékeztek miket (micsoda nélkülözhetetlen kincseket) is igényeltünk? 
MINDENT! 
Kockás füzetet, minden mennyiségben. (Iskola szezon kezdetkor másfélét, "simát" és vonalasat is.) 
Tollakat, filctollakat, ceruzákat hegyezővel, vonalzókat, gémkapcsokat, tűzőgépet (ez veszélyes volt, mert kilépéskor - amikor már rég elvesztettük, vissza kellett adni!) 
És igényeltünk még sanont, ez valami nagy, kemény karton tartó volt, amibe mindenféle iratot, számlát, megrendelést kellett, lehetett lefűzni, de mi azután  - ha nagy ritkán kérte valaki - SOHA nem találtuk meg őket.
Szerettünk még celluxot is igényelni. (Nagyobb mennyiségben)
Sokirányú felhasználhatósága mellett, ezzel tisztítottuk a fekete bársony zakóinkat. Az egyik kolléganő nézte a tévében a Tatortot, és látta, hogy a nyomozók így rögzítik a bűnjeleket. Na, akkor ez a cellux-csodaszer biztosan a mi bársonyzakónkról is leszedni a koszt, és bevált. (Akkoriban minden divatos nő világos színű, lehetőleg virágmintás bő flokon szoknyát hordott, fekete bársony zakóval. (NSZK, vagy Holland origin...)


És mindenek felett ott volt a pincében PÉTERKE, - állítólag Kossut Lajos leszármazottja -

és hát Ő  sem volt semmi, mindig szívesen ment le hozzá, mindenki…

*****

helyreigazítás

A Rongy-osztály egy ócska szleng volt a Házon belül, bocsánat, és én MINDMÁIG azt hittem, hogy tényleg ez volt a neve.

De nem!

az IGAZI 1523. Textilhaszonáru Osztály néven működött

 

Az osztály másik specialitása, hogy a Ház összesen két! tisztán hímnemű Osztályából ez volt az egyik: Prágai Sanyi, Vándor Ivus, Bárány Robi és Bauer Pál)

(a másik a pamutos társulat volt, Tihanyi, Lukács, Bárkányi,  Aradi, Ottó Joe…

Nyelvtudás - Kollektív emlékezet

Tobak Viki emléke (Küldjétek be ti is a ti emléketeket, biztosan van, ne vesszen el!)

Jaaa! Wir hören! Wir hören!

" Már nem emlékszem az üzletkötő nevére, aki Amerikába utazva egy németországi reptéren beragadt egy vécébe.

Akkor még nem volt "reptéri díj", minden szolgáltatásért keményen fizetni kellett, többek között a WC-ben is! mégpedig kemény német márkában - különben NEM NYÍLT KI A BUDI-AjTÓ! soha többé. 

A kolléganő - akinek természetesen nem volt aprópénze -  szeretett volna segítséget kérni, de nem igazán tudott németül, és egyre csak azt kiabálta ki: 

 -" Hőren Sie bitte! hőren Sie bitte!"

És kintről a kar, ahogyan illik visszakiabált neki : 

-" Jaa! Natürlich! wir hőren, wir hőren!

(És rettenetesen röhögtek is hozzá.)

Természetesen a gépet lekéste, és az igazoló jelentésbe le kellett írni az esetet. A titkos jelentés pedig szinte azonnal "közkinccsé vált."

Boldogtalan kolléganőnk talán még ma sem érti, hogy miért nem szabadították ki, továbbá az egész vállalatnál évekig szállóige volt: 

wir hőren, wir hőren!

Hollandia, Amsterdam 1976. január

Első hivatalos utam Hollandiába, Amszterdamba vezetett 1976 januárban.  

Egy nagy textil kiadványt készítettünk, a lehetőségekhez mérten valóban világszínvonalon... remek munkaélmény volt. 

A kinti kollégák - az International Textiles c. lap munkatársai - nem fúrták, hanem segítették egymást, mindenki értette a munkáját, a feladatát, vagyis azt, amit csinált és ezt a többiek el is hitték nekik. 

Azt hiszem ez volt a sikereik (egyik) nagy titka. 

Először voltam Nyugaton, ráadásul egyedül, nagyon féltem, hogy ne hibázzak...

A meseszép Hotel Hilversumban laktam, közel a Concertgebauwhoz, a villamos ott ment, hangtalanul az utcában... imádtam a valószínűtlen suhanását. 

A reggeli - remek volt.

Legalább 8-10 féle friss kenyeret kínáltak, fehéret, feketét, lenmagosat, pirítósat, péksüteményt, házi vajat, cseresznye és kissé keserű narancs lekvárt (imádtam) és persze tojást is, minden formában, a legfinomabb gépsonkát és a hihetetlenül ízletes holland sajtok egész garmadát... Egy jó kis reggelivel (szinte)  egész napra jól lehetett lakni.

Egyik nap már korán reggel elmentem sétálni, amindig hűvös, mindig esős Amszterdamban. Itt értettem meg, miért tudtak olyan pazar eget festeni a németalföldi művészek. Hát ott mindig ilyen drámai an gyönyörűséges az égbolt.
Csak délután kezdődtek a tárgyalások, és amikor elindultam a szállodából jól megjegyeztem az utat, azt hogy átmentem egy hídon, jobban mondva, nem is egy hídon, hanem itt rögtön egy másikon, és még egy másikon is .. 
Te jó Ég, itt csak hidak vannak! - és mire  valóban rájöttem, hogy Amszterdamban - csak a belvárosban, több mint 500 híd van, már annyira eltévedtem, hogy soha többé nem találtam volna oda a vendéglátó céghez... 

Így hát taxiba ültem - és utána már semmi nem volt nehéz, a taxis ismerte az utat.  Nem is akarták elhinni, hogy ekkorát gyalogoltam. 

Na és mit láttam első alkalommal Hollandiában?

Csodákat! 

Amikor megérkeztem a Malév géppel, a repülőtéren várt a kirendeltségvezető, a repülőtérről egyből egy étterembe mentünk tárgyalni - ebédelni. Egy magán úton, egy magán jachtklub hihetetlenül elegáns éttermébe. Amikor beléptem elkápráztatott a rengeteg virág, a hatalmas fejű sárgás rózsaszín tearózsák.  Ez így télvíz idején nem is lehet valódi! Azonnal elkezdtem nyomkodni az egyik bimbót, mert azt gondoltam, micsoda szép művirág. A kirendeltség vezető - áldott emlékű, segítőkész ember- csendesen elmosolyodott: - Kár nyomogatni! Ebben az országban  minden virág valódi. 

Az ebéd is nagy hatással volt rám, akkor találkoztam először (télen) a friss zöld salátákkal, akkor ettem először igazi bélszínt (sztéket) és nagyon finom desszertet. 

Szerencsém volt, és volt időm is a klasszikus üvegtetetőjű vízibuszos városnézésre, és a Rembrandt múzeumra is. 

Amikor a híres-nevezetes Kalverstraaton (Amszterdam Váci utcájában) sétáltam,  bámultam a sok szép holmit, a hihetetlen árubőséget, és közben láttam  az utca túloldalán, egy felettébb érdekesnek látszó kirakatot is. 
A kirakatban pedig felfedeztem egy szép vastag hajsütővasat! na éppen ilyenre lenne szükségem - gondoltam, és megnéztem közelebbről is.
Háááát, nem éppen hajsütő vas volt! Hanem valami egészen más! Egy olyan szerkezet, amit egy ilyen nyilvános blogban nem is illik a nevén nevezni. 
Amikor itthon elmeséltem, hogy mit láttam a kirakatban, az egyik meglehetősen szabad szájú (lengyel származású) manöken csak legyintett, és sajátos stílusában annyit mondott
" - Anyukám! mit vagy úgy oda? egy ellegans hölgy taskajabol nem is hianyozhat egy ilyen holmi...."  és hát ennyiben is maradtunk, miközben az egész osztály dőlt a röhögéstől.

A következő évek során -  még  mintegy 10 évig jártam rendszeresen ebbe a meseországba - és sikerült bejárnom egész Hollandiát keresztbe kasul, megismerni a nagyszerű, mindig segítőkész és toleráns holland embereket, akik olyan természetes eleganciával viselték a  nem hivalkodó gazdagságukat, hogy soha nem éreztem magam szegénynek, szakadtnak.