A hír (pletyka) forrása ismeretlen, a történet jó – mert az sohasem velünk, hanem valamelyik kollégánkkal vagy „ipari” partnerünkkel esett meg, és még az is lehet, hogy netalán igaz.
Munkafegyelem.
A munkafegyelem időnként fellazult, a dolgozók „elkanászodtak”, egyre gyakrabban mentek engedély nélkül házon kívülre, illetve házon kívül kezdték a munkát (értsd – tovább aludtak, esetleg kényelmesebben vitték a gyereket az oviba, orvoshoz – stb.)
Ezt a jó kis vircsaftot a főnökök időnként – kampányszerűen – megregulázták és szigorúan ellenőrizték.
Reggel nem lehetett elkésni, ezért a lifteknél soha nem látott sorok alakultak ki. A Házban 3 lift volt, ebből egy rendre nem működött, a másik kettő meg igen gyakran elakadt. Egyszerűen csak úgy leállt két emelet között, és ez nagyon rossz volt.
Igaz, sokszor – nem számoltunk, és 13 ember szállt be, 12 helyett. Ez télen, vizes nagy-nehéz télikabátban volt igazán kínos. Nem egy kolléga kapott tömegiszonyt a sokszor akár egyórás kényelmetlen várakozásban a tömött liftben. Időnként elrendelték, hogy a rendészek kötelesek számolni, hány ember szállhat be a liftbe.
A jelenléti ívet (osztálya válogatja), de nekünk – a nagy bizalom jegyében – minden reggel a főnökúr előtt kellett személyesen aláírni. De mi azután – napközben - bőven behoztuk ezt a „megalázó szertartást” és fantasztikus – kreatívan kialakított –sokszor soha nem létezett helyekre jártunk, házon kívülre.
Ha valaki kiment a házból, szintén a főnökúr előtt alá kellett írni a távozási füzetet. Ebben szerepelt a dolgozó neve, hogy hova megy, kihez és mikor távozott el a házból…
Kedvenc helyünk a MASPED volt. A MASPED székháza a belvárosban, a Kristóf téren volt. Ennél jobb helyen nem is lehetett volna, hiszen oda soha nem a Petőfi Sándor utcán keresztül (a rövidebb úton) mentünk, hanem mindig a „Pályán”, a Váci utcán keresztül. És ez az út azért mindig eltartott egy darabig. Sok-sok kirakat, és sok-sok jó kis presszó, remek fodrász, kozmetikus volt útközben…
A MASPEDDEL jó kapcsolatunk volt, sokszor csak odaszóltunk az ügyintézőnknek, hogy most indultunk hozzá, ha telefonon keresnek, mondják, hogy már visszamentünk a Hungarotexbe. Szinte soha nem buktunk le.
Másik, kedvenc helyünk a Magyar Hirdető volt. Ők a közeli Felszab téren voltak, túl közel a Hungarotexhez. Ezért kitaláltuk, hogy a Budai Hirdetőbe megyünk, és ezt írtuk be az Eltáv könyvbe. Erről mindenki tudta az osztályon, hogy KAMU, csak a főnökúr jött rá évek múlva a turpisságra. Egyszer, valamiért a Mahirnál a Budai részlegük felől érdeklődött. Ők pedig elhűlve közölték, hogy nekik nincs is Budán irodájuk. Jó nagy balhé lett belőle. (De végül is megérte!)
Egy óra múlva itt vagyok!
Egy híres sorozat ment a tévében ezzel a remek címmel, a filmbeli főszereplőt Láng Vincének hívták. Ez megegyezett a Hungarotex Gyapjú osztály kollekciósának, Láng Lászlónak a nevével – szerencsére. Ha valakinek csak rövid időre (úgy kb. 1 órára való) lógása volt, csak azt írta be a Távozási füzetbe, hogy Láng elvtárs, és onnan (majdnem) mindenki tudta, hogy az eltávozó egy óra múlva visszajön. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Laci mit sem tudott erről az eksönről)Egy órára nem volt érdemes messzire menni a Háztól, ezt a Láng bejegyzést akkor alkalmaztuk, ha csak átszaladtunk az Úttörő Áruházba, hogy megnézzük, jött-e valami jó kis új cucc, vagy átszaladtunk a Semmelweis utcai Bajkál étterembe, egy jó kis salátát enni, esetleg kimentünk a „Katolikus Baráti Kör” nevű közeli kocsmába és ittunk egy kis borocskát, vagy söröcskét – meleg szendviccsel.
