Mi, a stáb, meg átrepültünk. A szovjet belföldi járatokon irgalmatlan rossz kaját adtak, egészségtelenül hófehér, sótlan, hal ízű csirkét, olyan vatta-szerű halmazállapotban. Az ital egyszerű, sima, langyos víz (voda) volt, amelyet a kerek világ leggusztustalanabb, ragacsos, barna bakelit poharában szervíroztak.
A nagy moszkvai bemutatónak a régi Kerki (Moszkvai Magyar Kereskedelmi Kirendeltség) a régi kis egyemeletes épületben adott helyet. A kiállítás építői, grafikusai, árurendezői már az első napon nagyon rosszul lettek, szédelegtek, ájuldoztak, velem együtt.
Mi történt?
Rédai Feri barátom - kiváló grafikus, árurendező, állandó utazó-társam, jobb- és balkezem ezen, és még számtalan más rendezvényen a világban - egy kis "meglepetéssel" akart kedveskedni - nekem és mindannyinknak. Feri arra a korszakos felfedezésre jutott az előkészületek és a helyszínelések során, hogy Moszkvában nincs jó szag.
Sőt kifejezetten – bár ezt még gondolni is bűn – itt kifejezetten büdös van, és ő ezen akart segíteni. Egyik haverja, egy nagy budapesti luxus hotelben dolgozott, tőle kért egy kis (folyékony) illatosító koncentrátumot, egy olyan varázs-szert, amitől ezekben a csodaszállókban mindig olyan visszafogott, elegáns és kellemes alpesi fenyőillat terjeng.
Az a mennyiség, (kb. 1 liter ) amit az én Feri barátom ajándékba megkapott a hatalmas, a 15 emeletes átriumos hotel 1 havi adagja volt. Ja, és ezt a szert a szállodában egy speciális porlasztó adagolta a szellőző berendezésen keresztül a hatalmas légtérbe, precízen, pontosan, számítógéppel meghatározott és programozott időpontokban.
Mindez, természetesen nem állt rendelkezésre Moszkvában, ezért Feri kicsit "megbuherálta" a csodaillat párologtatását. A tömény illatszérumot beöntötte egy viszonylag nagyméretű zománcozott tepsibe, majd úgy, ahogy volt, betolta a tepsit a lével az installáció alá, - hagy legyen mielőbb jó illat a teremben.
Na, ez volt az a bizonyos túl jól sikerült kísérlet!
Ettől még a helyiek (oroszok) is elszédültek.
Ahogy kiderült, hogy mi okozza ezt a tömeges rosszullétet, próbáltunk menteni a menthetőt, és mielőbb megszabadulni a tömény fenyőillattól, ezért a tepsi tartalmát, és a teljes üveget, a maradékkal, beleöntöttük a WC-be. (Lehel, hogy nem oda kellett volna.)
Az egész Kerki még napokig gyomorforgatóan fenyőszagú volt, klotyó meg még ennél is hosszabb ideig!
A fogadás
A Kerkin mindig isteni volt a kaja, a büfé-konyhát a budapesti Bajkál étterem szakácsai és pincérei biztosították. Remek volt. Ezt sokan tudták a kint dolgozók, sőt kint tanulók között, ezért ezeken a fogadásokon mindig "telt-ház" volt. Mi is degeszre ettük magunkat, és arra gondoltunk, hogy mit nem adnánk egy-egy ilyen jó falatért - holnap.
Az egyik kolléga, Sz. Dodó, gondolt egyet és az emelkedett hangulatban felkapta az egyik hatalmas fémtálcát, a feje fölé emelte, körbe keringőzte vele a termet, majd lerohant vette a lépcsőn, a konyhába és berakta a hűtőbe. A biztonság kedvéért még egyszer megismételte a jelenetet - egy újabb teli tállal a feje felett.
Mi, a beavatottak, boldogsággal nyugtáztuk a sikeres produkciót.
A hangulat egyre csak emelkedett, a sok-sok tósztivás oda vezetett, hogy egyesek a csukott ablakon keresztül dobták ki utcára a pezsgős poharukat. Ezt az ablak üvege nem szerette.
Másnap, korán reggel mentünk be, szépen, pontosan, nyitásra, de már a Kerki lenti kapujánál iszonyú, meghatározhatatlan összetételű, orrfacsaró bűzt éreztünk.
Elképzelni nem tudtuk mi lehet ez?
Hát a Kerki orosz takarítónői megtalálták a nagy fémtálcákat a hűtőben, azokat tálcástól - úgy ahogy volt - feltették tűzhelyre - és meg is főzték maguknak egy kicsit jó nagy gázlángon. A sok finom franciasaláta, kaszinótojás, majonézes kukorica, sajt, szalámi meg csak rotyogott bánatában, kicsit oda is égett és közben erősen bűzlött is.
Szegény takarító nénik boldogan és meghatottan azt hitték, hogy neki szántuk. Köszönték is nagyon, amikor megláttak minket. Mi meg egymás karjába ájultunk a röhögéstől.
Közben erősen kerestük Cintulát, aki elment, hogy felfedezze a moszkvai metrót. Miközben nagyon tetszett neki a fényes, csupa márvány, szovjet-gótikus állomás, gondolt egyet, és felszállt metróra is. A következő állomás is nagyon tetszett neki, és sajnos tovább utazott, további megállóhelyeket csodálni. Közben még egy kis vodkácskát is kortyolgatott a jó kis laposüvegéből, és így szépen el is aludt. Jó nagyot aludhatott, ez ott nem volt feltűnő, de azért a végállomáson, jóemberek felkeltették, magához térítették.
Ekkor derült ki, hogy kb. 70 kilométerre van Moszkva központjától. Ettől azért rendesen megijedt. Szerencsére, jó taxisok, jó (sok) pénzért, visszahozták a szállodába. Többé nem ment le a föld alá – utazni.
E rendezvény alkalmával a moszkvai Hyattben, a vadonatúj, gyönyörű és elegáns Hotel Mezsdunarodnajában lakott a teljes stáb.
Az átriumos szálloda közepén állt egy hatalmas torony, a tetején órával, abban (kakukk helyett ) lakott egy orosz mese-kakas, ami minden órában irgalmatlan robajjal kicsapta a házacskája népi-faragott- zsalugáteres ajtaját, és éppen annyit kukorékolt, ahány óra volt. De nem ám halkan, hanem dobhártya repesztő hangerővel. Miután minden szoba a folyosóra nyílt, mindenki „élvezhette” a pontos idő jelentésnek ezt a brutális módját. Csak füldugóval lehetett aludni.
Volt még a Mezsdunarodnajában a lift mellett egy jókora szökőkút, egy sekély, de elég nagyméretű vizes medencével. Az egyik kollégaúr annyira jól megkóstolta a Sztalicsnaját, hogy azt képzelte, hogy ő Jézus Krisztus, és tud a vízen járni, ezért toronyiránt indult el a lifthez. Hát ő nem tudott!
A korábbi hagyományokhoz hűen, és a nagy sikerekre való tekintettel, Moszkvában is eltemettük a divatbemutatót. Remekül sikerült, Cintulának volt egy jól sikerült sztriptíz száma (persze csak bikiniig!) - hogy bármelyik profi táncos-vetkőző csaj megirigyelhette volna. A fénypont mégis nem a bolondozás, hanem a tombola volt.
Szereztünk egy ruhatári szám-tömböt és 1 rubelért árultuk a tombola jegyeket, nehogy már ingyen legyen? Amikor mindenki tele van zsugával. Egy pillanat alatt fogyott el a 100 jegy.
A nyeremények igen figyelemreméltóak voltak.
3. díj egy üveg lónyál-sűrítmény volt. Ez a meghatározhatatlan színű és ízű „szok”, az a bizonyos általános üdítő ital, ami egyáltalán nem üdített, és nagyjából teljesen ihatatlan volt.
A 2. díj a kiállítás teljes ideje (egy hét) alatt, óriási nejlon zacskóba összegyűjtött cigaretta-csikk és hamugyűjteménye volt. Émelyítően, baromi büdös, és nagyon undorító! Tényleg ebben a városban mindenki olyan lett, mint a legvásottabb gyerek korában.
Na és a Fődíj, az maga volt a csoda.
Valaki talált a Gum-ban, vagy a Gyetszkíj Mírben egy rikítóan színes, porcelán madarat, ami maga volt a megtestesül, igazi, klasszikus giccs. Sz. Dodó kerített köré alumínium drótból egy elég ocsmány kalickát és egy egyszerű arany masnival felkötötte a madarat a kupolájába. Mindenki azt akarta megnyerni.
Remekül szórakoztunk, végigröhögtük a tombolát is, és a végén szembesültünk a nagy problémával, mi legyen a tombolán befolyt 100 rublával?
És kitaláltuk! Közösen elisszuk.
Másnap repült haza a csapat, és a teljes összeget, beszállás előtt, a Seremetyevó reptéri büféjében pezsgőre költöttük. Egymás után durrant 11 üveg mézédes Szovjetszkoje Sampanszkoje pezsgő, a dugók a plafonig repültek és ott pattogtak a dizájnos, fémkarikákból hegesztett álmennyezeten. A normál utasok döbbenten nézték ezt az elképesztő jelenetet.
Igen jó hangulatban repültünk haza. A Ferihegyen előkerültek az áldott sötét napszemüvegek, amelyek jótékonyan eltakarták a hetek óta tartó permanens kialvatlanságot.
