2010. július 26., hétfő

Tallinn folytatása - Moszkva 1986 Budaflax- Hungarotex közös divatbemutató

A teljes tallinni kiállítás és a divatbemutató átköltözött Moszkvába.
Mi, a stáb, meg átrepültünk. A szovjet belföldi járatokon irgalmatlan rossz kaját adtak, egészségtelenül hófehér, sótlan, hal ízű csirkét, olyan vatta-szerű halmazállapotban. Az ital egyszerű, sima, langyos víz (voda) volt, amelyet a kerek világ leggusztustalanabb, ragacsos, barna bakelit poharában szervíroztak.

A nagy moszkvai bemutatónak a régi Kerki (Moszkvai Magyar Kereskedelmi Kirendeltség) a régi kis egyemeletes épületben adott helyet.  A kiállítás építői, grafikusai, árurendezői már az első napon nagyon rosszul lettek, szédelegtek, ájuldoztak, velem együtt.
Mi történt?
Rédai Feri barátom - kiváló grafikus, árurendező, állandó utazó-társam, jobb- és balkezem ezen, és még számtalan más rendezvényen a világban - egy kis "meglepetéssel" akart kedveskedni - nekem és mindannyinknak. Feri arra a korszakos felfedezésre jutott az előkészületek és a helyszínelések során, hogy Moszkvában nincs jó szag.
Sőt kifejezetten – bár ezt még gondolni is bűn – itt kifejezetten büdös van, és ő ezen akart segíteni. Egyik haverja, egy nagy budapesti luxus hotelben dolgozott, tőle kért egy kis (folyékony) illatosító koncentrátumot, egy olyan varázs-szert, amitől ezekben a csodaszállókban mindig olyan visszafogott, elegáns és kellemes alpesi fenyőillat terjeng.
Az a mennyiség, (kb. 1 liter) amit az én Feri barátom ajándékba megkapott a hatalmas, a 15 emeletes átriumos hotel 1 havi adagja volt. Ja, és ezt a szert a szállodában egy speciális porlasztó adagolta a szellőző berendezésen keresztül a hatalmas légtérbe, precízen, pontosan, számítógéppel meghatározott és programozott időpontokban.
Mindez, természetesen nem állt rendelkezésre Moszkvában, ezért Feri kicsit "megbuherálta" a csodaillat párologtatását. A tömény illatszérumot beöntötte egy viszonylag nagyméretű zománcozott tepsibe, majd úgy, ahogy volt, betolta a tepsit a lével az installáció alá, - hagy legyen mielőbb jó illat a teremben.
Na, ez volt az a bizonyos túl jól sikerült kísérlet!
Ettől még a helyiek (oroszok) is elszédültek.
Ahogy kiderült, hogy mi okozza ezt a tömeges rosszullétet, próbáltunk menteni a menthetőt, és mielőbb megszabadulni a tömény fenyőillattól, ezért a tepsi tartalmát, és a teljes üveget, a maradékkal, beleöntöttük a WC-be. (Lehel, hogy nem oda kellett volna.)
Az egész Kerki még napokig gyomorforgatóan fenyőszagú volt, klotyó meg még ennél is hosszabb ideig!

A fogadás
A Kerkin mindig isteni volt a kaja, a büfé-konyhát a budapesti Bajkál étterem szakácsai és pincérei biztosították. Remek volt. Ezt sokan tudták a kint dolgozók, sőt kint tanulók között, ezért ezeken a fogadásokon mindig "telt-ház" volt. Mi is degeszre ettük magunkat, és arra gondoltunk, hogy mit nem adnánk egy-egy ilyen jó falatért - holnap.
Az egyik kolléga, Sz. Dodó, gondolt egyet és az emelkedett hangulatban felkapta az egyik hatalmas fémtálcát, a feje fölé emelte, körbe keringőzte vele a termet, majd lerohant vette a lépcsőn, a konyhába és berakta a hűtőbe. A biztonság kedvéért még egyszer megismételte a jelenetet - egy újabb teli tállal a feje felett.
Mi, a beavatottak, boldogsággal nyugtáztuk a sikeres produkciót.

A hangulat egyre csak emelkedett, a sok-sok tósztivás oda vezetett, hogy egyesek a csukott ablakon keresztül dobták ki utcára a pezsgős poharukat. Ezt az ablak üvege nem szerette.

Másnap, korán reggel mentünk be, szépen, pontosan, nyitásra, de már a Kerki lenti kapujánál iszonyú, meghatározhatatlan összetételű, orrfacsaró bűzt éreztünk.
Elképzelni nem tudtuk mi lehet ez?
Hát a Kerki orosz takarítónői megtalálták a nagy fémtálcákat a hűtőben, azokat tálcástól - úgy ahogy volt - feltették tűzhelyre - és meg is főzték maguknak egy kicsit jó nagy gázlángon. A sok finom franciasaláta, kaszinótojás, majonézes kukorica, sajt, szalámi meg csak rotyogott bánatában, kicsit oda is égett és közben erősen bűzlött is.
Szegény takarító nénik boldogan és meghatottan azt hitték, hogy neki szántuk. Köszönték is nagyon, amikor megláttak minket. Mi meg egymás karjába ájultunk a röhögéstől.

Közben erősen kerestük Cintulát, aki elment, hogy felfedezze a moszkvai metrót. Miközben nagyon tetszett neki a fényes, csupa márvány, szovjet-gótikus állomás, gondolt egyet, és felszállt metróra is. A következő állomás is nagyon tetszett neki, és sajnos tovább utazott, további megállóhelyeket csodálni. Közben még egy kis vodkácskát is kortyolgatott a jó kis laposüvegéből, és így szépen el is aludt. Jó nagyot aludhatott, ez ott nem volt feltűnő, de azért a végállomáson, jóemberek felkeltették, magához térítették.
Ekkor derült ki, hogy kb. 70 kilométerre van Moszkva központjától. Ettől azért rendesen megijedt. Szerencsére, jó taxisok, jó (sok) pénzért, visszahozták a szállodába. Többé nem ment le a föld alá – utazni.

E rendezvény alkalmával a moszkvai Hyattben, a vadonatúj, gyönyörű és elegáns Hotel Mezsdunarodnajában lakott a teljes stáb.
Az átriumos szálloda közepén állt egy hatalmas torony, a tetején órával, abban (kakukk helyett ) lakott egy orosz mese-kakas, ami minden órában irgalmatlan robajjal kicsapta a házacskája népi-faragott- zsalugáteres ajtaját, és éppen annyit kukorékolt, ahány óra volt. De nem ám halkan, hanem dobhártya repesztő hangerővel. Miután minden szoba a folyosóra nyílt, mindenki „élvezhette” a pontos idő jelentésnek ezt a brutális módját. Csak füldugóval lehetett aludni.
Volt még a Mezsdunarodnajában a lift mellett egy jókora szökőkút, egy sekély, de elég nagyméretű vizes medencével. Az egyik kollégaúr annyira jól megkóstolta a Sztalicsnaját, hogy azt képzelte, hogy ő Jézus Krisztus, és tud a vízen járni, ezért toronyiránt indult el a lifthez. Hát ő nem tudott!

A korábbi hagyományokhoz hűen, és a nagy sikerekre való tekintettel, Moszkvában is eltemettük a divatbemutatót. Remekül sikerült, Cintulának volt egy jól sikerült sztriptíz száma (persze csak bikiniig!) - hogy bármelyik profi táncos-vetkőző csaj megirigyelhette volna. A fénypont mégis nem a bolondozás, hanem a tombola volt.
Szereztünk egy ruhatári szám-tömböt és 1 rubelért árultuk a tombola jegyeket, nehogy már ingyen legyen? Amikor mindenki tele van zsugával. Egy pillanat alatt fogyott el a 100 jegy.
A nyeremények igen figyelemreméltóak voltak.
3. díj egy üveg lónyál-sűrítmény volt. Ez a meghatározhatatlan színű és ízű „szok”, az a bizonyos általános üdítő ital, ami egyáltalán nem üdített, és nagyjából teljesen ihatatlan volt.
A 2. díj a kiállítás teljes ideje (egy hét) alatt, óriási nejlon zacskóba összegyűjtött cigaretta-csikk és hamugyűjteménye volt. Émelyítően, baromi büdös, és nagyon undorító! Tényleg ebben a városban mindenki olyan lett, mint a legvásottabb gyerek korában.
Na és a Fődíj, az maga volt a csoda.
Valaki talált a Gum-ban, vagy a Gyetszkíj Mírben egy rikítóan színes, porcelán madarat, ami maga volt a megtestesül, igazi, klasszikus giccs. Sz. Dodó kerített köré alumínium drótból egy elég ocsmány kalickát és egy egyszerű arany masnival felkötötte a madarat a kupolájába. Mindenki azt akarta megnyerni.
Remekül szórakoztunk, végigröhögtük a tombolát is, és a végén szembesültünk a nagy problémával, mi legyen a tombolán befolyt 100 rublával?
És kitaláltuk! Közösen elisszuk.
Másnap repült haza a csapat, és a teljes összeget, beszállás előtt, a Seremetyevó reptéri büféjében pezsgőre költöttük. Egymás után durrant 11 üveg mézédes Szovjetszkoje Sampanszkoje pezsgő, a dugók a plafonig repültek és ott pattogtak a dizájnos, fémkarikákból hegesztett álmennyezeten. A normál utasok döbbenten nézték ezt az elképesztő jelenetet.
Igen jó hangulatban repültünk haza. A Ferihegyen előkerültek az áldott sötét napszemüvegek, amelyek jótékonyan eltakarták a hetek óta tartó permanens kialvatlanságot.


2010. július 13., kedd

Beszámoló Miniszteri Tanácsadó Testület részére a HUNGAROTEXről 1984

I've shared the document AP_Htex-1984.pdf with you. 
Klikkeljetek rá a linkre!!!!!
Nagyon tanulságos, olvassátok el!

Egy kedves, régi Hungis kolléga küldte el ezt a nagyon érdekes anyagot a Volt egyszer egy Hungarotex blog számára
Köszönet érte.
Szemelvény a leveléből:
Az anyag 1984-ben készült (jó ég, még leírni is furcsa, nem?) és a "Beszámoló a Miniszteri Tanácsadó Testület részére a Hungarotex Textilkülkereskedelmi Vállalat tevékenységéről" címet viseli. (Arra már egyáltalán nem emlékszem, hogy mi a bánat volt az a Miniszteri Tanácsadó Testület, de a neve alapján nyilván meglehetősen fontos lehetett.)


Küldjél te is egy kis anyagot a Kollektív Emlékezet részére.
 

Tallinn, Magyar Napok - 1986 nyara.

Budaflax - Hungarotex közös divatbemutatóval.

Az 1986-s Tallinni Magyar Napok nagyszabású esemény volt, ismét csak sok-sok külkervállalat részvételével, az elmaradhatatlan kulturális programmal, magyar étteremmel (benne cigányzenekarral) na meg a soha el nem maradható divatbemutatóval a Hungexpó szervezésében.

Majdnem minden szovjet történelmi film külső felvételét ebben a bájos, kedves kis tengerparti városkában forgatták. Nem véletlenül!
Tallinn a 13. századtól kezdődően, a Hanza-szövetség tagja a Balti tenger északi medencéjének meghatározó kereskedelmi központja. Ez biztosította a jólétet, amit a város középkori építészeti emlékei híven tükröznek.

A Nagy Magyar Delegáció a finnek által épített 5 csillagos Viru Hotelben lakott. Már a megérkezésünk is igen kalandosra sikerült. Moszkvában át kellett szállni a belföldi járatra, ehhez viszont át kell menni (illetve át kell jutni!) a Seremetyjevóiról a Domogyedovói reptérre - nagy távolság - és hiába volt ezerszeresen visszaigazolt, "okés" jegyünk Tallinnba, hely nem volt a gépen, egy szál sem.

Mi öten voltunk, plusz egy nagybőgő, ami egy Feri nevű bőgőshöz tartozott - és nem lehetett feladni csomagként. A zenekar már előre utazott!
Moszkvai kiküldöttünk, az oroszul kitűnően beszélő H. Jóska minden szókincsével megpróbált "felvarázsolni" bennünket a gépre, de nem ment.
Én csendben megkérdeztem Jóskát, hogy a magam módján, próbálkozhatok-e.
- De hiszen te nem is beszélsz oroszul! - felelte elképedve Jóska - de én tudtam, hogy ez csak javára válhat az üzletnek.
Így hát fogtam 6 db Amo szappant, odaballagtam velük a helyeket kiosztó nagy hatalmú asszony pultjához. A karjaimat oldalra nyújtottam és néhány repülő mozdulatot tettem - mint Ulanova a Hattyú halálában, és minden orosz-tudásomat összeszedve, mosolyogtam:

-  Vü hacsú-  szivodnya vecsera  na Tallinú!
 A nő villámgyorsan eltüntette a szappanokat, mosolyogva rám nézett, és csak annyit kérdezett
-Szkolko cselovjek?
-Pjátty cselovjek , i ágyiny  ócseny  balsája mjuzik-instrument!
- Harasó... pázsálusztya...
Mondta kedves hölgy és elvette tőlem a repjegyeket, majd szépen, komótosan, kézzel kiállította a beszálló kártyinkáinkat.

Szegény  H. Jóska nem akart hinni a szemének, amikor ötünket és a bőgőt egy külön kisbusz kivitt a Tallinni járathoz, még aznap este elrepültünk.
Különösen Feri bőgős hálálkodott - nélküle nem tudott volna játszani a zenekar. Kérdezte, hogy mi kedvenc nótám, mert egyszer majd eljátsszák nekem...

Ez a finnek által épített Viru Hotel tényleg nagyon szép, modern és tiszta volt. Első reggel kicsit sötétnek találtuk a reggeliző termét, amelyben egy-egy spot-lámpa égett csupán, és bizonytalan józansági fokú emberek fekete kenyeret ettek, sóval a hófehér abroszos asztaloknál, hozzá pezsgőt ittak.
Hmmm - ez jól kezdődik.

És máris rohantunk a színházba, ahol a divatbemutató díszleteit építették, majd a kiállításra, amely a Hungexpo szervezésében szintén épült.
Pár nap múlva, az esti órákban megérkezett a Nagy Stáb!
A manökenek és tartozékaik, tervező, fotós, öltöztetők és a Nagy Mágus, El Kondor Pasa, a sasok sasa, a NAGY Cintula.
A drágó jó Cintula!
Ő külön fejezetet érdemel a nosztalgia folyamban. Ő az az ember, akit mindenki - a nők és a férfiak is egyformán szerettek. Szerették a humorát, a kedvességét, a segítőkészségét, a virtuóz szakmai tudását, a tehetségét, bársonyosan mély hangját az emberségét.

A nagyobb hatás kedvéért Cintula és Várnai Zsóka, a divatbemutató nagyfőnöke, az OKISz Labor vezető tervezője, már a repülőn ruhát cseréltek! Szinte leállt az utasforgalom a Tallinni repülőtéren, még a vadidegen külföldiek is a hasukat fogták röhögéstől amikor Cintula - mint egy óriási csizmás kandúr, fekete, a válla körül hullámzó pelerinben, párduc-mintás nagy kalapban, és főleg magas sarkú csizmában botladozva megérkezett Észtországba.

Másnap csak délután kellett kimenni a színházba próbára, ezért a délelőttöt városnézéssel töltöttük. Az eső erősen szemerkélt, de ez nem zavart minket, Cintula fogott a kezében egy útikönyvet vezetett minket. Bementünk a szép, tornyos, hagymakupolás ortodox templomba, az Alexander Nyevszkij székesegyházba, amely zsúfolásig tele volt emberrel. Középen egy nyitott koporsó állt, benne halott néni, kisminkelve. Körülötte tömjén és hullaszag keveréke.  Na ez kicsit rémes volt.

Jól elviccelődtünk még az izgalmas nevű Hosszú Hermann és Kövér Margó tornyokkal. A tenyerünkből etettük (csokival!) a fák között rohangáló csíkos-farkú, szürke mókusokat.
A városka egyik terecskéjén középkori kutat láttunk, a kút káváján emberek ültek, és már messziről, üvöltve, kórusban üdvözölték Cintulát. A teljesen kimerült Apostol Együttes volt az, három hónapos szovjet turnéjuk végén. A fiúk egyszerre emelték a mutató ujjukat az ég felé, és vékony hangon Spielberg E.T.-jét utánozták
- "Még 3 hosszú-hosszú nap és megyünk haaazaaa!!!!!"

Nagyot nevettünk és elbúcsúztunk. A mi kalandunk csak akkor kezdődött.

A Magyar Napok nyitására megérkezett Budapestről Marjai Elvtárs, akitől még a legmagasabb beosztású kollégák is reszketve féltek. Marjai Elvtárs különös módját vezette be a nyelvvizsgáztatásnak, ő maga kezdeményezett idegen nyelven beszélgetést a kiszemelt „áldozattal” és ha az nem tudott nem magyarul válaszolni, könyörtelenül hazazavarta az illetőt.
(A pletykák szerint nemegyszer kiment a Ferihegyre is ezzel a produkcióval, amelynek eredményeképpen jó pár embernek ugrott a tuti kis utacskája, a hozzátartozó jó kis suskával együtt.)
Marjai Elvtárs szigorú ember volt, nem tűrte a késést semmilyen formában sem. És hááát a mi késésünk a Szent Megnyitó Fogadásról szinte garantálva volt. A nap utolsó divatbemutatója este 7-kor ért véget, a Nagy FOGADÁS este fél nyolckor kezdődött a város túlsó végén… futottunk, ahogy csak bírtunk, de mindhiába elkéstünk…
És akkor Feri, a hálás nagybőgős beváltotta az ígéretét. Ahogy beléptem a terembe – egy magas lépcsősor tetején, Feri zenekarra irgalmatlan hosszú tust húzott, majd elkezdték játszani a kedvenc nótámat – és ebből lett is egy kis gond… amikor rákérdeztek, hogy ki ez nő? Mi ez az extra bazseva? Ki meri ellopni a showt?



(A Huxgexpo védett meg, elmagyarázva a repjegyes-szuperbukkolós sztorimat a Nagy Embernek. Megúsztam!)

Szoba buli
Esténként az ilyen nagy kiállításokon mindig Szoba-bulik vannak. Sok zenével, sok kajával, és főleg rengeteg piával.
Egyszer nagyon vártuk már Cintulát a zenével, de ő nem érkezett meg, mert kint állt a folyosón, a lift előtt, nagyon csúnyán káromkodott, hogy a fene egye meg ezt a férfi vécét, ami időnként megáll előtte, kinyitja, majd rögtön be is csukja az ajtaját, és elmegy…..

Ezekre a szoba-bulikra mindig nagy előszeretettel hívtuk meg a Monimpex, Egervin, Hungarovin képviselőit, mert így nem volt gond a készletek utánpótlásával… Azt azért hozzá kell tennem, hogy kizárólag csak a szoba buli szemétládáját ürítették ki minden reggel (gondolom nagy elismeréssel) a takarítónők. A városban nagyon jó pénzt adtak az üres üvegekért…

A divatbemutatót csak jeggyel lehetett megnézni a színházban. A belépődíj 1 rubel volt. Az egész olyan valószínűtlen volt, mintha egy rock-koncert hirdette volna a fellépését, volt, aki egész éjjel sorban állt, illetve kis sámlival sorba ült egy-egy jegyért. Elképesztő!

Az ajtót be kell zárni!
A szállodában a lányok kettesével aludtak a szobájukban, de nem mindig zárták magukra az ajtót, mert összejártak, dumáltak, közösen ettek, közösen főzték a kávéjukat, teájukat.
Történt, hogy az egyik szobába, késő fejjel bement egy nagy termetű, igen kövér idegen férfi, intett a lánynak, - mint ahogy egy feleségnek szoktak, hogy menjen már beljebb az ágyban – és mire a lány és kolléganője magukhoz tértek volna, a pasas mély álomba zuhant.
Hiába gyújtottak villanyt, hiába ébresztgették, a férfi csak aludt, eszméletlen részeg volt. Azt is észrevették, hogy a hívatlan vendég anyaszült meztelen fekszik-alszik az ágyban, de a ruhája szépen, gondosan összehajtogatva lóg a széken.
Mit volt mit tenni, a lányok átmentek az egyetlen fiúmodell szobájába segítségért. Ez a fiú nem a fizikai erejéről volt a leghíresebb, de segített a lányoknak felöltöztetni a férfit és kiszuszakolni a folyosóra. Ott nekitámasztották a falnak és félig ülve-alva, félkómában a sorsára hagyták.
A nagy, hősi tett után kezet akartak mosni a fürdőszobában, de ekkor jött a legnagyobb (rémes) meglepi. A férfi lefekvés előtt nem a vécét használta rendeltetés-szerűen, hanem a fürdőkádba végezte a dolgát. 
És nem is a kisdolgát!
Erre, teljesen jogosan – nagyon kiborultak a lányok, és hívták a takarítónőt (illetve a hauzkipinget) de azok nem voltak hajlandók eltakarítani a ganéjt, sőt jól leszúrták a szépséges magyar manökeneket, hogy mennyire disznók és „kulturálatlanok”)
Nincs hepiend, nekik kellett rendbe tenni mindet. De egy életre megtanulták, hogy a szállodában a szobaajtót mindig be kell zárni.




Folyt. Köv. Moszkvában.

2010. július 10., szombat

Magyar Napok 1978 Hollandia

"Honhereéáá inAmmmszterdááám! Dö-dájmond-of-dö-grááhtsz." – (Magyarország Amszterdamban, a grachtok, - csatornák - gyémántjának városában) - harsogta egész álló nap, az akkori technika csúcsával, egy túlerősített sétáló-mikrofonnal a kezében, a zseniális és felejthetetlen, legalább hat nyelven beszélő, Sz.Nagy Julia, a kiállítás sajtó főnöke.
Civilben, főfoglalkozásban ő volt a Hungarian Foreign Trade (Magyar Külkereskedelem) című, kéthavonta megjelenő, idegen nyelvű kiadvány főszerkesztője.
Júlia megjelenése mindig átütő siker volt, nem lehetett „nem oda nézni” ha valahová belépett. Korát meghazudtolóan, nagyon magas sarkú cipőket hordott, és azokban képes volt – akár - napi 20 órát is elrohangálni. Rengeteget utazott, semmi magyar cucc nem volt rajta. A blúzait rendszerint kis kerek tükrökkel dekorálta, ezeket szorgos kezek népies motívumokkal hímezték rá a valószínűleg méregdrága anyagra.
A frizurája is egyéni volt, égővörösre festett haját szigorúan kifésülte az arcából és a feje legtetejére tűzte fel, szorosan, antennaszerűen égnek álló kis-kontyba. Volt úgy, hogy díszítésképpen  még nemzetiszínű szalagocskákat is kötött a kontya köré, amelyek jószerivel a válláig lógtak.

A kiállításon sétálgató, nézelődő kedves holland látogatók nem is tudtak ellenállni cseppet sem visszafogott invitálásának, hogy válaszoljanak néhány kvíz kérdésére. Ezek között olyan "komplikált" talányok is voltak, hogy mi Magyarország (azaz Honhereéáá) fővárosa.
Ha tudták a választ, kaptak valami éktelen magyaros csicsát, hímzett szívecskét, pici piros bugyli bicskácskát, de a legrosszabb esetben is egy jelvényt, vagy egy kokárdát...)  Ez a szikrázóan okos Júlia  olyan egyéniség, jelenség, látványosság volt, amely sokszor kenterbe verte a kor más egyéb „hungarikumait.”

A Magyar Napok kiemelt, államilag támogatott, presztízs rendezvények voltak, de azért nemcsak az ország imázst növelték, lehetőség szerint – a még nagyobb siker érdekében - erre az időszakra koncentrálták a hosszú távú, kétoldalú államközi kereskedelmi szerződéseik aláírását is. Egy-egy ilyen rendezvényen, a rangos kulturális programok mellett, számos külkereskedelmi vállalat is részt vett, sokszor valóban igen reprezentatív, látványos kiállítással.




Ez az 1978-as, nagyszabású Amszterdami rendezvény egészen különleges volt a maga nemében.
A holland "Hungexpo", a RAI területén, egy hatalmas pavilon első emeletét foglalta el a magyar bemutató, viszont a terem földszintjén különböző remek helyi automaták álltak.
A magyar kiutazókat az étel-,ital-, és játék automaták nem nagyon érdekelték, de valaki a csapatból felfedezte, hogy az egyik cigi automata magyar forinttal (is) működik - és egy csomag Marlborót 2 forintért ad ki.
Ennek (igen zárt körben) villámgyorsan híre ment, és minden új kiutazót arra kértünk, üzentünk, telexeztünk: hozzanak magukkal sok-sok kétforintost! Egy idő után sajnos megszűnt ez a jó kis népünnepély, mert abból a csoda gépből kifogyott a cigi. Amikor a derék hollandok újra feltöltötték a szerkezetet, nem tettek ugyan megjegyzést, de gyorsan kijavították a hibát.

Egy nagyszabású Magyar Napok rendezvény szinte elképzelhetetlen volt divatbemutató nélkül. Itt, Amsterdamban is hat széplány és egy fiú vonultatta fel a magyar konfekció ipar színe javát.
A holland TV egyik igen népszerű bemondója, Hans von Mönikendamm kommentálta a cuccokat. A lányok rajongtak az elegáns, kedves, jóképű, és főleg nagyon udvarias fickóért, de - sajnos - az ő érdeklődése teljesen más irányú volt. Kétméteres – vállas, szintén jóképű barátja naponta megvárta a show után, ahonnan szépen, kézen fogva távoztak. Hansért oda volt a közönség is - ő pedig fürdött a sikerben.
Igazi profi volt. Ennek megfelelően, egy-egy fellépéséért annyi pénzt kapott, mint a mi tíznapi napidíjunk és szállás költségünk együtt. Csak a legvégén vallotta be, hogy ő a bemutató zenéjét kicsit elavultnak tartja, búcsúzóul mindeniknek, nagyvonalúan egy-egy vadiúj Deep Purple nagylemezt adott ajándékba. Csakhogy ne felejtsük el őt, és ismerjük meg az új zenei módit.
Köszönet Hans, így utólag is! Nagy kincs volt ez a lemez, és nagy siker, amikor hazavittük, haza csempésztük.

Ezek a rendezvények igen "fárasztóak" voltak, kezdetben azért, mert mindig dolgozni kellett - éjjel-nappal építettük a kiállítást, ami mindig "úszott ". Később meg nagyon sokat éjszakáztunk, táncoltunk, mulattunk. Nem hagytunk ki semmit!
A szállodánkkal (a szépséges amszterdami Hiltonnal) szemben volt egy remek diszkó, az anyakirálynőről elnevezett, Julianna Bár, és volt annak egy Philippe nevű diszkzsokéja, aki estéről estére fergeteges hangulatot varázsolt az "úri közönségnek".
A Hungarotex egyik kő-gazdag ügynöke, K... Úr is rendre ott mulatott, és nagyvonalúan vendégül látta a kismanekeneket és azok nőnemű tartozékait, az öltöztetőt, a nagynevű, csinos divat tervezőt, a tévéseket, és néhány nagyszájú, jó humorú üzletkötőt is.
K úr elmesélte, hogy most tért vissza Őropába, mert nem szereti a telet, és ezért két hétig hajózott a Karib tengeren, a Bahama és a Barbados szigetek között, és olyan koktélokat ivott az általa bérelt luxus jachton, hogy azt mi még elképzelni se tudjuk!
Egy Nenszi nevű helyi  hölgy keverte neki állónap a csodapiákat, de K úr azért azt sejtetni engedte, hogy ez a Nenszi-bébi, akit úgy vettük ki a szavaiból, hogy végül is a jacht tartozékának tekintett, nemcsak a koktélkeverésben jeleskedett.
-          Sajnos! Valóban nem tudjuk elképzelni, hogy milyen is lehet  egy ilyen szuper-koktél - mondtuk rögtön kórusban a kedves K úrnak, – ízeket nem lehet elképzelni!
-     Igaz! - Mondta, vendéglátónk, a Krőzus, és azonnal odaintette a felszolgálót, majd részletesen elmagyarázta, hogy milyen piát kér. Trópusi díszítéssel! (És nem ám egy adaggal!)
Mire a gyakorlatban jól elmélyítettük koktélismereteinket, és elérkeztünk Nenszi negyedik, vagy ötödik koktéljához, a hangulat igencsak a tetőfokára hágott - pedig már hajnalodott - és másnap reggel korán kellett felkelni.
Pont az ilyen áttáncolt éjszakák után kezdtek el a nők, a kiállításon sötét napszemüveget hordani (mely ápol, és főleg eltakar) továbbá tripla mennyiségű kávét inni, hogy akár napközben is ébren maradjanak...

Másnap délelőtt valamilyen csoda folytán zárva volt a kiállítás, és a kirendeltség kirándulást szervezett a kiállítóknak, busszal mentünk a malmokhoz Zaandamba, a skanzenbe, festékőrlő malmokhoz, fapapucskészítő műhelybe, sajtgyárba, Volendamba, és hát szakadt az eső. Az egész kirándulást szinte fél-kómában végigaludta a fél társaság - hálátlan banda!

Este zárt a Magyar Napok rendezvény, és mi ezt egy fergeteges, máig felejthetetlen divatbemutató-temetéssel tettük még emlékezetesebbé.
A divatbemutató temetésen a manökenek pihennek, ülnek az első sorban, ők a "nézők", és ők nem léphetnek fel, de mindenki más – szervezők, öltöztetők, kiállítók, sőt még az  „ipar” is, igen.
Nagy móka volt látni a komoly férfiakat - női ruhában, vastag talpú, magas sarkú cipőben botladozni a kifutón. Ezt  a mókát sem a tanácsos, sem a nagyfőnökök nem hagyták ki. Soha. A kollekciósok kissé reszkettek a szép ruhákért, de azoknak nem lett semmi  bajuk.
Volt akire Rashel-zsákból csavartak VIII. Henrik jelmezt, volt aki Júliát utánozva kvíz kérdéseket tett fel a jelenlévőknek. Megittuk, megettük a maradék repit, sokat röhögtünk, remekül szórakoztunk. 
A lányok pedig könnyekig meghatódtak, mert egy igazi Úr, egy Hollandiában élő és dolgozó magyar sármőr, aki szintén sokszor vendégül látta az egész delegációt a bárjában, mindegyiknek egy hatalmas vörös rózsacsokrot nyújtott át búcsúzóul.

Arra emlékszem, hogy a jól sikerült  "temetés" után sokfelé jártunk és táncoltunk a városban, még sztriptízbárban is voltunk, miközben reszkettünk, hogy valaki meglát, felnyom - és oda a karrier (lásd. 1025-ös rendelet!) De nem buktunk le!
És még arra emlékszem, hogy ez a fergeteges Szuper Nagy Buli, a kikötőben éppen ott horgonyzó Ady tengerjáró gőzösön fejeződött be, hajnalban.. Valakinek azon hajózott a rokona, és mi csapatostul meglátogattuk őt….
 Amikor a sok-sok taxival megérkeztünk a kikötőbe, nem hittem el, hogy a tériszonyommal fel merek menni az imbolygó, keskeny, kötéllel védett kis falépcsőn... de végül felmentem.
A matrózok nem bánták, hogy felkeltettük őket, örültek a magyar szónak, a nevető szép-lányoknak, a hajószakács azonnal hagymás-kolbászos (nagyobb finom) tojásrántottát készített, hozzá frissen sült, még meleg - köménymagos fehér-kenyeret kaptunk, miközben az Északi Tenger felett a leggiccsesebb bíbor színekben éppen kelt fel a nap...  Mindehhez még - befejezés képen - jéghideg Tuborg sört ittunk. 

Igen, mindannyian arra gondoltunk a hirtelen beállt, fáradt,  és fenséges csendben, hogy pont az ilyen rózsaszínű pillanatokért érdemes megszületni...


2010. július 6., kedd

Legendárium, "Szőke kaola, hevimetál, lónyál"


Párbeszéd egy kiállításon, amikor már végleg nem jön egyetlen ügyfél (vevő) sem, -  a város ( a shopping!) pedig, sajnos messze van és nagyon unatkoznak a standon a kiküldöttek

Az  "Ipar" kéri a hoszteszt
- "Hozzon má nekem egy szőke kaolát! a barátomnak egy "hevimetált" a kollégának meg egy "lónyálat. De hideg legyen!"

A hosztesz érti a dolgát, mert le tudja fordítani a szöveget: szőke kóla = narancslé, hevimetál = dobozos sör, lónyál = minden egyéb üdítő, ami egyébként még a színeiben is csak halványan utal a nevében szereplő gyümölcsre.

Útiterv, Feladat terv, Úti jelentés


Amikor a Hungarotex Négyszög (Párt, Szakszervezet, Vezérigazgató és Személyzeti főnök – mai nevén háeres) jóváhagyta az ovék és a főovék által beterjesztett aktuális féléves utaztatási tervet, azok a szerencsések, akik szerepeltek benne, utólag elkészítették az Útitervet. (Azaz a gombhoz a kabátot.)
Az Útitervet a KÁF Államközi Főosztálynak kellett benyújtani, ahonnan – ha már mindenki véglegesen jóváhagyta azt, a KKM-be (Külker Minisztériumba) utazott a Nagy Mű.
Igyekszem felidézni, hogy mi minden szerepelt benne – bocs, ha valami kimarad, nincs példányom, csak az emlékem, az meg néha csal….illetve megcsal.

Fejlécen: Reláció (tőkés, szocialista)
Devizakeret: saját vagy Hungexpo, vagy Mahir, Interpress, stb.
Kiküldetés helye (ország, város…)
Kiküldetés ideje 197x…. tól – ig, összesen ….x nap
Kiküldetés célja (Feladatterv)

Na, itt azután a sok valóban jogos és értelmes kiküldetés részletezése mellett – feladatterv címén tetemes mennyiségben születtek a bődületes hablatyok, címzetes baromságok.
Egyszer az Államközi Osztályról visszahoztak egy briliáns Feladat-tervet, hogy segítsünk már átírni. A legnagyobb főnökök, sokszor titokzatos útitervét a kisebb – beosztott – főnökök készítették. Ők igen sokáig vajúdtak a valóságos, és komoly feladat megalkotásával, ezért a mondatok egy idő után, valószínűleg az átírásoktól, a variálástól, nyelvileg- és tartalmilag is, teljesen elveszték az értelmüket.
A főnök-bácsik nem titkoltan, imádtak olyan rendezvényre utazni, ahol divatbemutató is volt, és naná, hogy nem a ruhák miatt…
Az Államköziről visszahozott Feladat-terv, amit nem voltak hajlandók a KKM-be továbbítani, a maga nemében, a feladattervek egyik legszebb gyöngyszeme, így szólt
XY elvtárs, delegációvezető, naponta többször, ”ad hoc” jellegű bemutatót végez, élő modelleken…
(És ezt mi „vizuálisan” azonnal el is képzeltük….)

Viszont az Igazi, jól megszerkesztett Feladatterv, nagy segítséget jelentett a kiküldöttnek. Tartalmazta napra, órára, kivel mikor kell tárgyalni, tartalmazta az ügyfelek nevét, telefonszámát, a tárgyalás helyszínét. Nem is csoda, ha az „ekkora hatalmas titkokat” tükkösíteni kellett.

Ha nem volt jóváhagyott Feladatterved, nem kaphattál repülőjegyet, nem foglaltathattál szállást, nem igényelhettél napidíjat sem. Tehát nagy kincs volt. Ezt a kincset előre ki kellett küldeni a kirendeltségre, illetve a vállalati kiküldöttnek.

Ha többen utaztak ki egy helyre, akkor „ésszerűsítették” a dolgot, és lehetett „csoportos” feladattervet beadni.
Ugyanígy működött az Úti jelentés is, amelyet hazaérkezés után x órával, de valami érthetetlenül rövid idő után le kellett adni. Ha jó volt a feladatterv, az egészet átírtuk „múlt időbe” itt voltunk, ott voltunk, ezt tárgyaltuk, azt tárgyaltuk, és nem kellett sokat cicózni…a kör bezárult, minden le volt szépen papírozva!

2. számú úti jelentés
Ilyet – nekünk beosztott propagandista, reklámista, kiállítás szervező, senki-kis páriáknak - csak igen ritkán kellett írni.

Ebbe a baromságba rendre mindig CSAK azt írtuk, hogy a kiutazás időtartama alatt „különleges esemény” nem történt. Azaz senki nem akart Nyugatra csábítani, beszervezni, elcsábítani, stb. és TÉNYLEG, hosszú-hosszú évek során, soha senki nem akart velem ilyet tenni…

2010. július 5., hétfő

Hungarotex - interurbán telefonbeszélgetés

 Ki nem emlékezne arra az időre, amikor még nem volt mobil telefonunk, és ha "vidéket " akartunk hívni, akkor azt a Cégnél - kizárólag a telefonközponton keresztül lehetett, és persze engedéllyel.
Ha sürgős volt a dolog - mondjuk olyan 3 órán belül szerettél volna elérni valakit a messze-távolban, mondjuk Kaposváron, vagy Szegeden, akkor engedély kérhettél arra, hogy háromszoros sürgősségél hívd a számot.
A nagyfőnökök eleve tízszeres sürgősséggel telefonáltak, de ez sem jelentett - feltétlenül azonnali kapcsolást.
A legnagyobb kunszt mégis a külföldi interurbán beszélgetés volt. 
Ezt eleve nehéz volt engedélyeztetni.  A legnagyobb problémát mégsem a borsos kapcsolási díj jelentette, hanem, hogy nem maradt nyoma! A kötelező telefon-jelentésben nem igen bíztak az illetékesek, a papír sok mindent elbírt.
Ezért külföldre gyakran ment a fax. (Külön fax szoba volt az ötödiken, külön faxoló nőkkel. A faxolás különleges tudást követelt, a faxgépbe, csak titkos kódokkal lehetett belépni a kezelőjének.)
A faxok szövegét eleve csak ové vagy főové engedélyezhette, azt  ( az engedélyezett magyar ) szöveget azután fel kellett vinni a nyolcadikra, vagy a kilencedikre, a levelezésbe, fordításra.
A levelezésből letelefonáltak az osztályra, ha kész volt a szöveg, és akkor indulhattál a negyedikről a kilencedikre a szövegért, majd a faxszobába végre feladni a sürgős üzenetet. Nemcsoda, hogy a sok liftezéstől, engedélykéréstől, elment a kedved az egésztől. Sokszor bizony hagytuk (inkább) hogy a dolgok "megtörténjenek maguktól".
Amelyik dolog nem oldódik meg magától, azzal nem is érdemes foglalkozni... - járta ez a nem túl okos mondás, de mi azért sokszor alkalmaztuk.

Azt sem szerettél azért - logikusan - ha minket hívtak külföldről. Eleve csak a Hungarotex "központi" számát lehetett megadni egy külföldinek, a közvetlen számot - ha volt ilyen az osztálynak - NEM. Talán , mert akkor nehezebb volt a kontroll...

A kapcsolás minősége sokszor olyan rossz volt, hogy a recsegésen kívül, csak hangfoszlányokat lehetett hallani.
Ebből az időből való egy kedves kolléganőnk alábbi párbeszéde, mi csak az "innenső" oldalit hallottuk:

 - Halló! - halló - nem hallja? miért nem hallja? - de, igen, én hallok, és én hangosan beszélek, ordítok!
- Halló! - de igen, én a kagylóba beszélek 
- Halló, még mindig nem hallja ?
- Halló!
-Tudja mit, akkor adjon már valakit, aki jobban hall!

2010. július 3., szombat

Lipcse 4

Posted by Picasa
Ezen a régi lipcsei képeslapon egy szépséges szocreál-kockaszálloda, és (talán) a főpályaudvar látható, a hozzátartozó "szépséges" autókkal.

Anyagilag nem is volt olyan  rossz egy lipcsei kiküldetés. 
A  keletnémet és a nyugatnémet márkát "egy az egyben" számolták. Ez nekünk nagyon is kedvezett, mert a Szent Vásár ideje alatt, teletömték az üzleteket jó kis nyugati holmikkal (csupa itthon nem kapható  ritkaságokkal, Szalamander cipőkkel, Fa szappannal, Persil mosóporral, és más kurrens árukkal) és ugyanannyi keleti márkáért adták, mint a szomszédos, NSZK-ban jó kemény "dojcsmárkért"! 
Hogy mi mindent "össze-ciháztunk?" 
Te jó Ég!
Hoztunk (egy útról) minimum 2-3 pár Szalamander cipőt (nemcsak magunknak, a férjnek, és a gyerekeknek is), szappant, mosóport, ami ugye jó nagy és nehéz, ezért értelemszerűen, ebből csak amennyit a túlsúlyunk elbírt. (Mekkora nagy kincs volt egy visszaútra szóló túlsúlyjegy!)
Még ma is hordom azokat a csillogó (Jabloneci - cseh) bizsukat, amelyet a vásárban árultak. Továbbá csodaszép és olcsó függönyöket lehetett kapni - ezért azt is muszáj volt venni, és rendkívül olcsó és szép csillárokat árultak, azt se hagytuk ott. (Mondjuk a csillárt már nem volt olyan egyszerű bepasszírozni egy bőröndbe, ezért azt külön karton dobozban, a burákat újságpapírral védve hoztuk.)
Az igazi nehézséget a "hátulsó pár előre fuss"-ra emlékeztető játék okozta, a repülőtéren, a betonon. Lipcsében nem adtak a gépre számozott ülőhelyet, ott aki-kapja-marja alapon ment a helyfoglalás (sajnos). 
A betonon már nem volt koffert-toló kiskocsi sem, és mindenki telis-tele volt irdatlan mennyiségű "kézi poggyásszal" - nem volt egyszerű a gépre jutás.
Az endékás földi utaskísérők, na meg a Malév sztyuvik egykedvű arccal figyelték a szégyenletes jelenetet, ahogy az elegáns hölgyek és urak, egymást tiporják, rengeteg málhával a kezükben...
Nekem - utolsónak szálltam fel a gépre - már csak olyan ülés jutott, amelynek nem lehetett rögzíteni a háttámláját.
Mit mondjak? igen érdekes élmény "hanyatt fekve" felszállni. Ez az út is bekerült a "rém-repülések" rangsorába. Ennél csak tájfunban repülni volt rosszabb.

Ferihegyen a vámnál, vagy szerencséd volt, vagy nem! 
Hihetetlen, de ez alkalommal rám se néztek! Biztosan ők sem hitték el, hogy ez a "telekocsi"  tényleg egy emberhez tartozik. És én szó nélkül, rezzenéstelen arccal toltam ki az egekig felpúpozott rollerkocsit, miközben a férjem  a Nagy Csapóajtónál, egyre csak mögém nézegetett, és kérdezte
 - " Hol vannak a többiek?"
Ekkor én halkan odaszóltam neki
- "Ne izgasd fel magad, minden a miénk!"



Lipcse 3

Fisch Nicht!
Egy kollégámmal ebédelni mentünk egy elegáns étterembe, a Lipcsei Vásár területén. Az étterem - hatalmas hodály - szinte teljesen üres volt, csak egy asztalnál ült két mogorva ember.
Mi leültünk egy asztalhoz, valahol a teremben, de szinte azonnal ott termett egy "ültető asszony" és ellentmondást nem tűrően átkísért minket a mogorva urakkal szomszédos asztalhoz. Így fültanúi lehettünk a következő kissé lakonikus párbeszédnek - ebédrendelésnek
Mogorva úr parancsoló hangon szinte ordítja: - "Fisssssss!"
Még mogorvább pincér, vissza ordit: " Fissssssss nisssssssssssss! és azonnal hátat fordít, és el is tűnik.

Lipcse 2

WC-s kalandok
A kiállításon 1 (keletnémet) márkát fizetni a WC használatért, ezt mi, kiállítók igen nehezményeztük – nem lehetett elszámolni dologiba- ezért „barterüzletben” próbáltuk megoldani, emblémás nylonzacskót, reklámtollat, jelvényt és egyéb „üveg-gyöngyöket” adtunk ajándékba a pénz helyett. Egy darabig jól ment a bolt, de amikor a vécés nénik már mindent, többszörösen begyűjtöttek elkezdték a pénzt követelni.
Én összegyűjtöttem rengeteg apró – nagyon-nagyon apró pénzben a „vécés márkákat” – a család, a barátok korábbi útjaiból megmaradt kis-suskát – berolniztam és azzal próbáltam fizetni. A vécés néni ezt nem fogadta el, kibontotta a rolnit, visszaöntötte a kezembe a sok aprót, egyben követelte a pénzt. Egy darab márkában.
Én fogtam a pénzt és dühömben, úgy ahogy volt kidobtam a (félemeleti) nyitott ablakból, a járókelők nagy-nagy örömére.
- maga pedig nem kap semmit! – mondtam még a teljesen elképedt szigorú kápó-nyanyának, és emelt fővel távoztam. És, hát arra - a standhoz közeli - vécére nem is mentem ki többé.

Higiénia

A vécés néniknek volt egy felejthetetlen tisztító („fertőtlenítő”) eszköz a kezükben. Egy hosszú bot, a végén valami bizonytalan színű, de igen gusztustalan rongyocskával. Azzal a rémes, ijesztő prakkerszerű bottal, minden használat után berontottak a WC-be és vadul törölgetni kezdték a deszkát. Amit ott találtak, azt jól szétkenték.
Volt egy különleges „kalauz-kulcsuk”, azzal akkor is ki tudták nyitni az ajtót, ha WC történetesen foglalt volt. Ilyenkor volt nagy sikítás, felháborodás – ők meg élvezték a hatalmukat.
Rám is rányitott egyszer a rémes szolgálatos-banya, és én csodák csodája nyugodt tudtam maradni, sőt még azt is megkérdeztem tőle
-         Wollen Sie neben mir platznehmen? (Ide szeretne ülni mellém?)
-         Issssssssss Nisssssss – üvöltötte elképedt arccal, és jól rám csapta az ajtót. (Ich nicht  –  én nem! Akart ez németül lenni, csak a jó szászok mindig csupa hosszú es betűvel mondanak mindent. Hogy érthetetlenebb legyen.)

Legendárium
A Hungexpo egyik árurendezője, a legendás S. Elvtárs, egyszer bement a Lipcsei Nagy Áruházba és egy kétszemélyes WC ülőkét akart venni.
Sajnos nekünk ilyen nincs, mondták az elképedt eladó-hölgyek, de miért akar valaki kétszemélyes WC deszkát? – csodálkoztak kissé.
- Szeretek közben beszélgetni… - volt a válasz

Lipcse 1

Lipcse, németül Leipzig, Németország, anno NDK, keleti részén fekvő város, a Szász szövetségi tartomány legnagyobb városa. Nevét a Lipsk szláv szóból kapta, jelentése: „Ahol a hársfák állnak”.
A város egyik fő nevezetessége, a Szent Tamás-templom, amelynek a 18. században J. S. Bach volt a karnagya, majd orgonistája. A város déli részén magasodó Népek Csatája Emlékmű a Napóleon felett aratott győzelmet hirdeti.
.Lipcse az 1949-ben megalakult Kelet-Németország második legnagyobb városa lett, gazdasága a szocializmusban erősen visszaesett. De a középkortól kezdve megrendezett lipcsei vásár ekkor is megőrizte rangját, a KGST országok legnagyobb vására volt.

Hungarotex Lipcsében
Lipcse olyan volt a kiállítás szervezésben, mint a kötelező tánc a műkorcsolyában. Ha valakit Lipcsébe küldtek kiállításra, azt (Moszkvához hasonlóan) nem lehetett „lemondani”, oda félholtan is ki kellett menni.
A Hungarotex főleg a Lipcsei Őszi Nemzetközi Vásáron vett részt. Voltak stabil kiutazó kollégák, akik minden évben (csak) ide mentek. Ők azonban tudtak MINDENT, azaz mit hol lehet kapni és mit érdemes venni.
Nekem egyszer nyáron volt a térdemben porcműtétem, a lábam még ősszel is fájt (nagyon), ennek ellenére szeptemberre beosztottak Lipcsére.  Nagy PECH! Kényelmetlen város, egy kényelmetlen országban. Annyi gyaloglással, ami egy hosszú, bűnbánó zarándokútra is elég lett volna.
Szállás
Igazi, azaz szállodai hotel-szoba csak a legeslegnagyobb főnököknek járt, mi „földi halandók” magánszálláson laktunk. Ez - ha szerencséje volt az embernek – még akár „jó is lehetett”. De legtöbbször nem volt az.
Nekem sem volt túl nagy szerencsém, mert jó távol a kiállítástól, egy eléggé sokgyermekes családnál a gyerekszobát kaptam meg, kicsi, rövid, kemény, kényelmetlen ággyal.
A fürdőszobában két kis levelezőlap volt a csempére ragasztva, az egyiken Hajdúszoboszló, a másikon a Balaton volt látható. El is dicsekedtek szegények, hogy ők minden évben mennek külföldre, Magyarországra.
A pici panel-fürdőszobában rengeteg  száradó kis frottír mosdókesztyűt találtam, a családtagok ritkán (vagy talán soha nem) fürödtek, ezekkel a kis színes kesztyűcske-rongyocskákkal törölgették magukat alul is, meg fölül is. Brrr…..
Nekem eléggé aggódva szóltak – és tényleg jóindulatúan, hogy – már nehogy félreértsem, nekik ingyen van a meleg víz, és nem érdekes, ha ész nélkül folyatom, - de nem lesz-e nagy bajom abból, hogy naponta kétszer  is zuhanyozok?
Éberség
Megfigyeltem, hogy amikor hazamentem, azonnal vagy lehalkították, vagy még inkább lekapcsolták a tévét. Hát persze, hogy nem a helyi adást nézték, hanem a jó kis nyugatit…. Én azért annyira nem tudtam jól németül, hogy ezt rögtön, kapásból meg is állapítsam.
Abban viszont ők nem bízhattak, hogy tényleg nem vagyunk annyira szemetek, hogy ez ügyben felnyomjuk a háziakat!

2010. július 1., csütörtök

Munkavédelem, Tűzvédelem, LÉGÓ


Ha egy új dolgozó lépett be a Hungarotexbe, akkor kötelező munkavédelmi- és tűzvédelmi oktatásban részesült. Ezt az oktatást természetesen az arra kijelölt szakember, azaz egy főállású rendész végezte. A dolgozó aláírta, hogy megértette az oktatást, és már mehetett is dolgozni.

Persze ez az oktatás nem egy életre szólt, és időnként úgy érezte a Cég, hogy az ismeretanyagot fel kell frissíteni, és ez kollektív továbbképzés formájában következett be. A helyszíne a földszinti Kultúrterem volt, és ha túl hosszúra sikerült, akkor rendszerint botrányba fulladt a dolgozó(nők) fegyelmezetlensége – röhögése miatt. (Végül is jól „elvoltunk”, mert halkan beszélgettünk, rajzolgattunk, kötögettünk, a hosszú, kibírhatatlanul uncsi előadások alatt, ki-ki vérmérséklete szerint…)

Történt, hogy egy szép napon új – igen agilis - rendész érkezett Céghez.
Unalmasan egyszerű szürke öltönyéhez izgalmasan rikítószínű, meggy-bordó brokát mellényt viselt. Ez a kedves, alacsony, kicsit túlmozgásos hiperaktív, ember úgy nézett ki, mint egy profi dzsessz-dobos. Gyorsan el is nevezte őt a köznyelv Dzsessz Pityunak.
(Ezt a történetet néhány titkárnő nem pontosan tudta, és előfordult, hogy letelefonáltak a portára, és Dzsessz István Elvtársat kérték a telefonhoz…..) Szóval Dzsessz Pityu komolyan vette a feladatát és megkezdte a munkatársak (95%-ban nők!) kiképzését a tűzoltásra.
Soha nem felejtem el, hogy erősítésként jött egy nagy-termetű, harcsabajszú tűzoltóember a kerülettől, és nagy műgonddal, Pityuval együtt emelgették, rakosgatták egymás mellé, egy asztalra a különféle poroltókat. Mi elhűlve néztük, hogy alig tudták megmozdítani a vadi-új, ultra-modern rakétaformájú szuper-izéket, és majd betojtak, olyan nehezek voltak ezek a kis női „kézi-készülékek.”

Ezek után megkezdődött a bizonyára igen hasznos, de a számunkra eléggé érdektelen oktatás, amelyen ilyeneket mondtak, hogy:
·  A kollégákkal nézzük meg közösen, tűz esetén merre tudunk a leggyorsabban a szabadba menekülni az irodaház egyes helyiségeiből.
·  Gyakoroljuk a menekülést.
·  Ellenőrizzük, hogy minden nyílászáró nyitható, nincsen-e beszögelve, beragadva. A biztonsági rácsok nyithatók-e belülről. (Köztudott, hogy a Ház ablakait valójában NEM lehetett kinyitni, csak a kis bukó ablakokat lehetett leengedni – ha nem volt beragadva)
·  Tanuljuk meg, hogy tűz esetén a padló közelében (leguggolva, négykézláb) közlekedjünk, mert itt biztonságosabb. A füst és a hő felfelé száll.  Na ezt gyakorolni fogjuk, mert erősíti a combizmainkat, és szép feszes marad. (Ez volt a fitnesz 1975!)
·  Ne pakoljunk semmit a folyosókra, lépcsőkre, kiürítési útvonalakra. Baj esetén a tárgyak akadályozhatják a gyors és biztonságos menekülést. Mindig odapakoltuk az összes vackot,  rengeteg papírt, karton dobozt, ami nem kellett, igaz, hogy reggelre rendszerint eltüntették a takarítók)
·        - Végül, gyakoroljuk a tűz oltását a poroltókkal –
és itt kicsit elbizonytalanodott Pityu és a szép tűzoltóparancsnok – miután rájöttek,hogy ezeket a cuccokat megemelni nekünk kicsit nehéz lesz.
-          - Őőőőő, talán próbáljanak tűz esetén találni egy férfit…. aki segíthet– tették még hozzá.
-          Na, akkor bent égünk! jegyezte meg találóan Edit barátnőnk, - a hirtelen támadt halálos csendben - aki ilyen helyzetekben mindig fején találta a szöget.

És erre kitört a hallgatóságból a frenetikus röhögés és egy jó (hosszú) ideig nem volt több tűzvédelmi oktatásban részünk.

És akkor még nem is említettem a jó kis (ugyancsak kötelező, és évente ismétlődő) LÉGÓ tanfolyamokat, ahol azt tanították, hogy az Imprilista Atom Bombának gondosan hátat kell fordítani, amikor leesik, és főleg Isten őrizz, nem szabad belenézni a várható Nagy Villanásba, mert még meg is vakulhatunk, és  végül - ez volt a legjobb rész- magunkat egy nagy, vizes lepedővel kell letakarni a sugárzás ellen.
No comment!