Az 1986-s Tallinni Magyar Napok nagyszabású esemény volt, ismét csak sok-sok külkervállalat részvételével, az elmaradhatatlan kulturális programmal, magyar étteremmel (benne cigányzenekarral) na meg a soha el nem maradható divatbemutatóval a Hungexpó szervezésében.
Majdnem minden szovjet történelmi film külső felvételét ebben a bájos, kedves kis tengerparti városkában forgatták. Nem véletlenül!
Tallinn a 13. századtól kezdődően, a Hanza-szövetség tagja a Balti tenger északi medencéjének meghatározó kereskedelmi központja. Ez biztosította a jólétet, amit a város középkori építészeti emlékei híven tükröznek.
A Nagy Magyar Delegáció a finnek által épített 5 csillagos Viru Hotelben lakott. Már a megérkezésünk is igen kalandosra sikerült. Moszkvában át kellett szállni a belföldi járatra, ehhez viszont át kell menni (illetve át kell jutni!) a Seremetyjevóiról a Domogyedovói reptérre - nagy távolság - és hiába volt ezerszeresen visszaigazolt, "okés" jegyünk Tallinnba, hely nem volt a gépen, egy szál sem.Mi öten voltunk, plusz egy nagybőgő, ami egy Feri nevű bőgőshöz tartozott - és nem lehetett feladni csomagként. A zenekar már előre utazott!
Moszkvai kiküldöttünk, az oroszul kitűnően beszélő H. Jóska minden szókincsével megpróbált "felvarázsolni" bennünket a gépre, de nem ment.
Én csendben megkérdeztem Jóskát, hogy a magam módján, próbálkozhatok-e.
- De hiszen te nem is beszélsz oroszul! - felelte elképedve Jóska - de én tudtam, hogy ez csak javára válhat az üzletnek.
Így hát fogtam 6 db Amo szappant, odaballagtam velük a helyeket kiosztó nagy hatalmú asszony pultjához. A karjaimat oldalra nyújtottam és néhány repülő mozdulatot tettem - mint Ulanova a Hattyú halálában, és minden orosz-tudásomat összeszedve, mosolyogtam:
- Vü hacsú- szivodnya vecsera na Tallinú!
A nő villámgyorsan eltüntette a szappanokat, mosolyogva rám nézett, és csak annyit kérdezett
-Szkolko cselovjek?
-Pjátty cselovjek , i ágyiny ócseny balsája mjuzik-instrument!
- Harasó... pázsálusztya...
Mondta kedves hölgy és elvette tőlem a repjegyeket, majd szépen, komótosan, kézzel kiállította a beszálló kártyinkáinkat.
Szegény H. Jóska nem akart hinni a szemének, amikor ötünket és a bőgőt egy külön kisbusz kivitt a Tallinni járathoz, még aznap este elrepültünk.
Különösen Feri bőgős hálálkodott - nélküle nem tudott volna játszani a zenekar. Kérdezte, hogy mi kedvenc nótám, mert egyszer majd eljátsszák nekem...
Ez a finnek által épített Viru Hotel tényleg nagyon szép, modern és tiszta volt. Első reggel kicsit sötétnek találtuk a reggeliző termét, amelyben egy-egy spot-lámpa égett csupán, és bizonytalan józansági fokú emberek fekete kenyeret ettek, sóval a hófehér abroszos asztaloknál, hozzá pezsgőt ittak.
Hmmm - ez jól kezdődik.
És máris rohantunk a színházba, ahol a divatbemutató díszleteit építették, majd a kiállításra, amely a Hungexpo szervezésében szintén épült.
Pár nap múlva, az esti órákban megérkezett a Nagy Stáb!
A drágó jó Cintula!
Ő külön fejezetet érdemel a nosztalgia folyamban. Ő az az ember, akit mindenki - a nők és a férfiak is egyformán szerettek. Szerették a humorát, a kedvességét, a segítőkészségét, a virtuóz szakmai tudását, a tehetségét, bársonyosan mély hangját az emberségét.
A nagyobb hatás kedvéért Cintula és Várnai Zsóka, a divatbemutató nagyfőnöke, az OKISz Labor vezető tervezője, már a repülőn ruhát cseréltek! Szinte leállt az utasforgalom a Tallinni repülőtéren, még a vadidegen külföldiek is a hasukat fogták röhögéstől amikor Cintula - mint egy óriási csizmás kandúr, fekete, a válla körül hullámzó pelerinben, párduc-mintás nagy kalapban, és főleg magas sarkú csizmában botladozva megérkezett Észtországba.
A városka egyik terecskéjén középkori kutat láttunk, a kút káváján emberek ültek, és már messziről, üvöltve, kórusban üdvözölték Cintulát. A teljesen kimerült Apostol Együttes volt az, három hónapos szovjet turnéjuk végén. A fiúk egyszerre emelték a mutató ujjukat az ég felé, és vékony hangon Spielberg E.T.-jét utánozták
- "Még 3 hosszú-hosszú nap és megyünk haaazaaa!!!!!"
Nagyot nevettünk és elbúcsúztunk. A mi kalandunk csak akkor kezdődött.
A Magyar Napok nyitására megérkezett Budapestről Marjai Elvtárs, akitől még a legmagasabb beosztású kollégák is reszketve féltek. Marjai Elvtárs különös módját vezette be a nyelvvizsgáztatásnak, ő maga kezdeményezett idegen nyelven beszélgetést a kiszemelt „áldozattal” és ha az nem tudott nem magyarul válaszolni, könyörtelenül hazazavarta az illetőt.
(A pletykák szerint nemegyszer kiment a Ferihegyre is ezzel a produkcióval, amelynek eredményeképpen jó pár embernek ugrott a tuti kis utacskája, a hozzátartozó jó kis suskával együtt.)
Marjai Elvtárs szigorú ember volt, nem tűrte a késést semmilyen formában sem. És hááát a mi késésünk a Szent Megnyitó Fogadásról szinte garantálva volt. A nap utolsó divatbemutatója este 7-kor ért véget, a Nagy FOGADÁS este fél nyolckor kezdődött a város túlsó végén… futottunk, ahogy csak bírtunk, de mindhiába elkéstünk…
És akkor Feri, a hálás nagybőgős beváltotta az ígéretét. Ahogy beléptem a terembe – egy magas lépcsősor tetején, Feri zenekarra irgalmatlan hosszú tust húzott, majd elkezdték játszani a kedvenc nótámat – és ebből lett is egy kis gond… amikor rákérdeztek, hogy ki ez nő? Mi ez az extra bazseva? Ki meri ellopni a showt?
(A Huxgexpo védett meg, elmagyarázva a repjegyes-szuperbukkolós sztorimat a Nagy Embernek. Megúsztam!)
Szoba buli
Esténként az ilyen nagy kiállításokon mindig Szoba-bulik vannak. Sok zenével, sok kajával, és főleg rengeteg piával.
Egyszer nagyon vártuk már Cintulát a zenével, de ő nem érkezett meg, mert kint állt a folyosón, a lift előtt, nagyon csúnyán káromkodott, hogy a fene egye meg ezt a férfi vécét, ami időnként megáll előtte, kinyitja, majd rögtön be is csukja az ajtaját, és elmegy…..
Ezekre a szoba-bulikra mindig nagy előszeretettel hívtuk meg a Monimpex, Egervin, Hungarovin képviselőit, mert így nem volt gond a készletek utánpótlásával… Azt azért hozzá kell tennem, hogy kizárólag csak a szoba buli szemétládáját ürítették ki minden reggel (gondolom nagy elismeréssel) a takarítónők. A városban nagyon jó pénzt adtak az üres üvegekért…
A divatbemutatót csak jeggyel lehetett megnézni a színházban. A belépődíj 1 rubel volt. Az egész olyan valószínűtlen volt, mintha egy rock-koncert hirdette volna a fellépését, volt, aki egész éjjel sorban állt, illetve kis sámlival sorba ült egy-egy jegyért. Elképesztő!
Az ajtót be kell zárni!
A szállodában a lányok kettesével aludtak a szobájukban, de nem mindig zárták magukra az ajtót, mert összejártak, dumáltak, közösen ettek, közösen főzték a kávéjukat, teájukat.
Történt, hogy az egyik szobába, késő fejjel bement egy nagy termetű, igen kövér idegen férfi, intett a lánynak, - mint ahogy egy feleségnek szoktak, hogy menjen már beljebb az ágyban – és mire a lány és kolléganője magukhoz tértek volna, a pasas mély álomba zuhant.
Hiába gyújtottak villanyt, hiába ébresztgették, a férfi csak aludt, eszméletlen részeg volt. Azt is észrevették, hogy a hívatlan vendég anyaszült meztelen fekszik-alszik az ágyban, de a ruhája szépen, gondosan összehajtogatva lóg a széken.
Mit volt mit tenni, a lányok átmentek az egyetlen fiúmodell szobájába segítségért. Ez a fiú nem a fizikai erejéről volt a leghíresebb, de segített a lányoknak felöltöztetni a férfit és kiszuszakolni a folyosóra. Ott nekitámasztották a falnak és félig ülve-alva, félkómában a sorsára hagyták.
A nagy, hősi tett után kezet akartak mosni a fürdőszobában, de ekkor jött a legnagyobb (rémes) meglepi. A férfi lefekvés előtt nem a vécét használta rendeltetés-szerűen, hanem a fürdőkádba végezte a dolgát.
És nem is a kisdolgát!
És nem is a kisdolgát!
Erre, teljesen jogosan – nagyon kiborultak a lányok, és hívták a takarítónőt (illetve a hauzkipinget) de azok nem voltak hajlandók eltakarítani a ganéjt, sőt jól leszúrták a szépséges magyar manökeneket, hogy mennyire disznók és „kulturálatlanok”)
Nincs hepiend, nekik kellett rendbe tenni mindet. De egy életre megtanulták, hogy a szállodában a szobaajtót mindig be kell zárni.
Folyt. Köv. Moszkvában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése