Lipcse 4

Ezen a régi lipcsei képeslapon egy szépséges szocreál-kockaszálloda, és (talán) a főpályaudvar látható, a hozzátartozó "szépséges" autókkal.

Anyagilag nem is volt olyan  rossz egy lipcsei kiküldetés. 

A  keletnémet és a nyugatnémet márkát "egy az egyben" számolták. Ez nekünk nagyon is kedvezett, mert a Szent Vásár ideje alatt, teletömték az üzleteket jó kis nyugati holmikkal (csupa itthon nem kapható  ritkaságokkal, Szalamander cipőkkel, Fa szappannal, Persil mosóporral, és más kurrens árukkal) és ugyanannyi keleti márkáért adták, mint a szomszédos, NSZK-ban jó kemény "dojcsmárkért"! 

Hogy mi mindent "össze-ciháztunk?" 

Te jó Ég!

Hoztunk (egy útról) minimum 2-3 pár Szalamander cipőt (nemcsak magunknak, a férjnek, és a gyerekeknek is), szappant, mosóport, ami ugye jó nagy és nehéz, ezért értelemszerűen, ebből csak amennyit a túlsúlyunk elbírt. (Mekkora nagy kincs volt egy visszaútra szóló túlsúlyjegy!)

Még ma is hordom azokat a csillogó (Jabloneci - cseh) bizsukat, amelyet a vásárban árultak. Továbbá csodaszép és olcsó függönyöket lehetett kapni - ezért azt is muszáj volt venni, és rendkívül olcsó és szép csillárokat árultak, azt se hagytuk ott. (Mondjuk a csillárt már nem volt olyan egyszerű bepasszírozni egy bőröndbe, ezért azt külön karton dobozban, a burákat újságpapírral védve hoztuk.)

Az igazi nehézséget a "hátulsó pár előre fuss"-ra emlékeztető játék okozta, a repülőtéren, a betonon. Lipcsében nem adtak a gépre számozott ülőhelyet, ott aki-kapja-marja alapon ment a helyfoglalás (sajnos). 

A betonon már nem volt koffert-toló kiskocsi sem, és mindenki telis-tele volt irdatlan mennyiségű "kézi poggyásszal" - nem volt egyszerű a gépre jutás.
Az endékás földi utaskísérők, na meg a Malév sztyuvik egykedvű arccal figyelték a szégyenletes jelenetet, ahogy az elegáns hölgyek és urak, egymást tiporják, rengeteg málhával a kezükben...
Nekem - utolsónak szálltam fel a gépre - már csak olyan ülés jutott, amelynek nem lehetett rögzíteni a háttámláját.
Mit mondjak? igen érdekes élmény "hanyatt fekve" felszállni. Ez az út is bekerült a "rém-repülések" rangsorába. Ennél csak tájfunban repülni volt rosszabb.

Ferihegyen a vámnál, vagy szerencséd volt, vagy nem! 

Hihetetlen, de ez alkalommal rám se néztek! Biztosan ők sem hitték el, hogy ez a "telekocsi"  tényleg egy emberhez tartozik. És én szó nélkül, rezzenéstelen arccal toltam ki az egekig felpúpozott rollerkocsit, miközben a férjem  a Nagy Csapóajtónál, egyre csak mögém nézegetett, és kérdezte
 - " Hol vannak a többiek?"

Ekkor én halkan odaszóltam neki

- "Ne izgasd fel magad, minden a miénk!"